Ma újra láttam őt... nem tudom, furcsa a tudat... látni, de nem beszélni, egy közös pillanat, érintkezés nélkül. Unalmas hétköznapok... hiány. Vajon ki ő nekem? Ki vagyok én? Néha magam sem tudom. Csak sétálok a kihalt utakon, és azon veszem észre magam, hogy identitássá fejlődtem. Irányultságomat a puszta asszimilálódás táplálja... Vajon ő, és amit gerjeszt bennem, valóságosak? Vagy talán ő is a tudatom manifesztációja? Egy nélkülözött rész az elmémben, ami ráébreszt arra, hogy ki voltam? De mit számít már? Mit számít a múlt, talaja annak, ami már elmúlt? És ha előttem van, miért nem szól semmit, miért hagy őrlődni tovább? Felejteném, de nem akarom. Nem akarom? Hisz milyen nehéz nem igaz? Feledni, mi soha nem teljesedhetett ki. Egy magányos parkban lehűlt a levegő, az Esthajnalcsillag fénye emlékeztet egy érintésre. Vajon mi táplálja a fejlődést? Tudatos önvédelmi mechanizmus, ami meggátolja a hibáink reprodukálását? Valaki, aki a saját kárán tanul. Hány éves vagyok? Huszonnégy, vagy negyvenkettő? Csupán egy gondolat vagyok mindenkiben, függő attól, amennyire fejlett logikával rendelkezik, aki befogad. És ő ott a tudatomban, valahol már alszik csendesen. Talán néha eszébe jutok. Talán néha ő is lát engem. De nem úgy. Többé már nem... Csupán ez hiányzik olyan veszettül. Hogy rájöjjek ki vagyok neki, mert a tudás néha elvezet a tapasztalathoz, ami kinyitja számodra a kaput az elfogadás felé... átmész rajta? Beveszed a keserű pirulát? Talán csak egy keskeny ösvény voltam két érzelmi állapot között, egy ajtó, amin csak áthaladt, és ezt el kell fogadnom. Azt hiszem menni fog, hiszen valójában én nem is létezem.
