Éltem, de nem volt testem. Csak a szemem mögötti fények, kusza vonalak egy idegen kéziratból. Az élet nem érkezett meg hozzám, csak időzött bennem, mint egy vendég, aki elfelejttette, hogy nem hívták meg. Néha megmozdult, belerúgott a bordáimba, és úgy nevetett, mint egy gyerek, aki még nem tanult meg félni. A halál viszont türelmes volt. Mindig a sarkamban járt, de sosem sietett. Figyelt, amikor alszom. Nézte hogyan sírok. Megjegyezte a mozdulataimat, mint aki ruhát varr belőlük – nekem, utoljára. Azt mondják, az élet ajándék. De én úgy kaptam, mint egy használt könyvet: aláhúzott mondatokkal, hiányzó lapokkal, és egy idegen névvel a belső borítón. Nem értettem, mi a szerepem benne – főhős vagy statiszta? Áldozat vagy gyilkos? Csak olvastam tovább, újra és újra, míg végül nem tudtam, melyik szó volt az enyém, és melyik a kitalált. A halál nem ígért semmit. Nem akart megváltani, sem bebörtönözni. Nem mondott hangzatos szavakat, sem álfenyegetéseket. Talán épp ezért szerettem meg, mert őszinte volt. Mert nem ígért fényt, csak sötétséget – és ott legalább nyugalom van. De most még itt vagyok. Talpam alatt a hideg padló, felettem a mennyezet, amit sosem érhetek el. Légzésem halk, mint egy elfeledett dallam, melyet valaha dúdoltam egy ablak alatt, egy régi este. Még nem haltam meg, de már nem élek igazán. Csak figyelek mozdulatlanul. És egyszer, mikor mindent elfelejtek majd – a nevetéseket, a vereségeket, a reménytelen reggeleket –, akkor a halál végre megszólít, s én válaszolok neki. Nem szavakkal, csak azzal, hogy elindulok utána. Mint aki végre hazatér.
