Koffeinmentes kávét kellene innom,
hogy egy tachikard pillanat
ki ne nyírjon.
- nyitva-zárva -
szívbillentyűn zongorázom
a különbséget.
Tudom, hogy érted,
bár kicsit belezavarodtam,
belehabarodtam abba, ami vagy.
Most csak néhány szó van,
meg egy dal,
ami túlmutat rajtam és önmagán:
„Csak a nap felé nézek igazán
nem futok utánad
némán állok egy ház teraszán
fakulóban a szín,
de a nyár idejár. ”
És kapitulál az elme,
talán a sors kegyelme, hogy téged látlak
cetliként egy belsőzsebben,
tócsában és macskakőben.
Felismerlek egy plakáton,
illatban egy szürke sálon,
„vigyázz lejtő” feliratban,
karcolt emlékként a parkban.
Sötétben és félhomályban,
Humprey Bogart mosolyában,
felvillanó kis ikonban,
újság- és kártyalapokban,
ajándék örömében,
szembeszéllel-küzdelemben.
Mozartkugel édesében,
tüzes, első-ölelésben,
könyvek könyve héroszában,
Odüsszeusz eposzában.
Sorok közt és sortörésben
kérdőjelként a miértben,
jégen csúszó fémgolyóban,
minden interakcióban.
Sanzonban kis „Veréb” hangján,
Je t’ vois a Szajna-partján.
Ott vagy minden utcasarkon,
szökött sóhaj kint a gangon.
Nyomot hagysz megint a bőrön
s gyűrött, szajha-lepedőmön...
