Változásra cseréltem a fejlődést –
ez nem szemantikai módosítás,
és nem is korlátozódik a nyelvre,
hanem evolúciós újraértelmezés;
talán kifejezőbb a teljes átalakulás,
az ember mint faj tekintetében –
belátásom új érából merített
javaslata szerint,
és mert az önmagát beteljesíteni
képtelen fejlődés miatt elvárásaim
vigasztalhatatlanul zokogtak.
Így hát vízre bocsátottam
nyüszítő ragaszkodásom kíséretében,
szememmel tartva mózeskosarát,
míg ponttá nem vált magas
esésű mondatfolyamok végein.
Maradt hát a változás, s miután eredeti
emlékekkel renoválta istenképemet,
azt ígérte, lelkemmel karöltve
elérhetem az emberfelettit.
A jelzőkkel fizettem érte.
Tudom, a jó és rossz után elkéri
majd a névmásokat, aztán az igéket.
De én nélkül már nem érzem
se kifosztva, se szegénynek,
se becsapva magam. Sőt, a Tudat(om)
magamon kívüli eksztázisban
leszámol még a számnevekkel is,
csak hogy teljesen az Eggyé váljon.
