Vernyik László: Szentimentalizmus

Csomókban áll a csend, fény csepeg

a csetlő-botló, görbe fák között.

Mint szűz leány a május délután,

a bárányfelhős ég is megreped.

Egy kis bogár fűszálnak ütközött,

s a fűszál élén harmat meg halál.

Mit tegyek, hogy mindenki értse, jaj!

A vakond, ha túr, a földnek fáj a púp.

S pocokra les a kapzsi vércse raj,

s hogy magába roskad gerendán a zsúp.

Rettenti a szél a tavaszt, de várja.

Lombok ágán lelt fészkére a hold.

Mosolyog a remény árva lánya,

s a hársak kérgén édes mézga folyt.

Én eltolnám magamtól e csendet

a csetlő-botló álmaim hadát,

hogy megőrizzem az el nem felejtett

az egyetlen egy életem dalát!

Súgnám a rétnek, a fáknak, hogy félek!

A füledbe súgnám, hogy szép ez a táj!

Foszlányai közt elrejtenélek,

hogy a hajnalnak szent vörösében,

ha keresnél, még életben találj...