Láttam a szépséget – nem, nem a tükörben,
szemhéjam mögött úszott: kék folt a körben,
sápadt szirén, ki nyelveken beszél, melyek
nem mondanak már semmit a földi vérnek.
A költészet? — Torz madár, tüzes átok,
vérző szavakkal írtam felhőre álmot,
s míg írtam, eltűnt minden, ami igaz volt:
a ház, az arc, a múlt – a világ kifordult.
A szavak lágyak, akár az őszi harmat,
de perzselnek, ha megérintik az ajkat;
s a szépség ott áll, mezítelen, vakon,
a gyertyafényben, némán az ágyakon.
Megcsókoltam a szót, s az elfajzott ízben
megtaláltam magam: egy másik szívben,
egy másik torokban, hol nem az ének szép,
hanem a csend, melyet dallá érlel a lét.
Szépség – te rongy, mit sárból emeltem egyszer,
mégis te vagy, ki fölragyogsz a szennyben;
nincs mennyország, csak szó, ha életet kap,
s pokol, ha benn reked, s némán elapad.
