Fehér csenddé szelídült nevetésed,
opálos, fénytelen köd a jelen,
lényegtelen mi volt, mi vár.
Csupasz falak visszhangozzák az imát.
Nyakam köré font vézna bizalommal
tűröd, hogy emeljem életnyi terhed,
és megadón viseled, némán,
hogy hatvanezer-egynéhány pillanatod
salakját tisztába tegyem.
Már új univerzumban barangolsz,
ide nem tarthatok veled...
A kékedre feszített hálódon
épp csak utánad billegek,
bénán, tehetetlenül.
Injektált holnapod
csempe-csöndbe cseppen,
csak kontra-dobbanásod lükteti:
még vagy, még szeretsz.
Emellek, vonszollak, követellek,
téplek, húzlak, fájnék helyetted!
Barna révületedbe őszülök lassan,
és ebbe a kegyetlen tavaszba,
ahogy aljasul, tündöklőn
ellopja a fényt, mindent,
ami fontos nekem...
Te plafon-egeden bámulod
a „térbe szétszórt milljom” csillagot,
talán ők színeznek aranyra...
és a fertőtlenített padlón
szétmaródnak a szavak: mondatokra,
értelmetlen zsongássá zsúfolódik
Istenhez nyüszített kegyelem-imám,
Teérted, Anyám...
