Nézem a varjakat a hóban.
Streamelik a kontraszt metafizikáját.
Akár egy anim-art – megjegyzem,
szignifikáns lenne károgás nélkül is.
Mintha azt üzennék: várjak!
Erre távolról beleugatnak
mintegy megerősítésként,
nem egy nyelvet beszélünk.
Relatív, akár a felugró ablak –
szökellő figyelmemnek –
a kényszerkomment lélektanáról.
Fehéren fekete vagy feketén fehér a cím.
Ebbe most ne menjünk bele! –
károgják a varjak és csak lebegnek,
mint a gondolat, amelynek papírra
még csak az árnyéka vetült.
Fonémák szárnycsapásait
mossa szürke locsogássá a táj,
jelezve, a vagy pontosítva,
feketén(és)fehéren.
A közben váróteremmé
táguló kontraszthatárt belengi
a halasztás morfológiája,
a körülírt semmi,
a nyomtalanság,
és a körülírhatatlan minden
egymásba vegyülő körforgása:
fekete toll a havon, komponált
károgás, kár-hozás és kármentés,
ablaknyi emléknyomok
megérkezésről, tovaszállásról,
kontrasztolvadás... A szerző kommentárja a vershez:
az Akár egy melankolikus lelkiállapotban született, amikor felismertem, hogy az egységélmény is relatív, nézőponttól függ. A vers többdimenziós, a humor inkább oldásként van jelen, a legmélyén a létezés drámáját boncolgatom. Ez egy metafizikai utazás (körforgás) a digitális zajtól az egyetemes csendig, a különálló csepptől a mindenségbe való beolvadásig, (de ez a beolvadás itt az egyéni, emberi részünk nézőpontja, amit teljes megsemmisülésként értelmez).
A vers a kontraszt, és az elkerülhetetlen feloldódás feszültségéről szól. Bár az egyéni létezés próbál határokat húzni, ez a különállás csupán egy átmeneti, „várótermi” állapot. A kontraszt elmosódását a szavak, sorok jelentésrétegeinek egymásba csúsztatása is érzékelteti. Pl. az „Ebbe most ne menjünk bele!” egyrészt a lírai én reakciója az előző sorokra (ahogy a figyelem átugrik a kényszerkomment témájára), illetve szó szerint is érthető: a varjak nem szállnak még le a hóba. Egyrészt ott az individualizáció, a nyomot hagyás vágya, az írás mint egyfajta kármentés, ugyanakkor annak fájdalmas felismerése is ez, hogy a nyom legfeljebb késlelteti, de nem akadályozhatja meg a végső kontrasztolvadást, a teljes nyomtalanságot. Ez a vers legvégső rétege.
A digitális metaforákkal a modern létezésmódot kapcsoltam össze ősi metafizikai kérdésekkel. A streamelés mint örök jelen, a felugró ablak mint a modern ember töredezett figyelme, tudatállapota, a természet, ami tartalommá válik a mesterséges valóságban, a komment mint individuális kényszer, hogy kitűnjünk, létezőnek érezzük magunk.
