Az Ashtanga jóga rendszer első lépcsőfoka a jama, vagyis a tiltások, tilalmak csoportja. A Szatja a második elv.
Rendkívül nehéz elvről van itt szó, az ahimszá után a szatja jön, vagyis az igazságosság, az igazság vállalása. A könyörtelenségét arra értem, hogy a mai világban nem sokan szeretik, ha szembesítik őket az igazsággal. Nehéz elviselni. A szatja a hamisságok, hazugságok leleplezése, nem az ego simogatásáról szól.
A szatja az igazság iránti roppant elköteleződést jelenti, még abban az esetben is, amikor ez az igazság fájdalmas, kényelmetlen, avagy netán lerombolhatja azt a hamis képet, amit magunkról felépítettünk. Ez a vállalás nem könnyű. Aki a jóga valódi útján elindul, és úgy határoz, miképpen számára nincs más út, csak a felébredés, akkor a szatja vállalásával lemond a hazugság kényelmesnek tűnő biztonságáról. Lemond az önámításról, a kifogásokról, minden hamis önazonosulásról, amelyet önmagára akasztott.
Ez nem „az én igazságom”, nem egy vélemény, hanem az, ami VAN, a tényleges Igazság! A hazugság eltávolodás a valóságtól, mondjuk úgy is, hogy valóságferdítés, valósághamisítás, hiszen minden esetben a valóság valamiféle torzításáról van szó.
Nem elhagyangolható azonabn azt is megemlíteni, hogy az „igazság” sem mindig mentes az árnyéktól. Amikor az ember az igazságot az egója igazolására használja, vagy másokra hárítja a felelősséget, akkor az igazság maga is torzulhat. Így az igazságot nem lehet magától értetődően erényként használni: minden esetben felelősséggel és alázattal kell közelíteni hozzá, hogy ne váljon a hatalom, az ítélkezés vagy az önfelmentés eszközévé.
A tudat kettéhasad a hazugságban: amikor nem igazak a cselekedetek, nem igazak a szavak, nem igazak a gondolatok, folyton-folyvást eltávolodásban van az ember az eredeti önvalójától. Ez nem más, mint önrontás. Ez a hasadás pedig az avidjá, vagyis a nem-tudás melegágya. De azt is fontos megemlíteni, hogy nem mindig arról van szó, hogy nagy igazságokat dobálok másokra, hanem arról, milyen módon én őszintén magamba nézvén felismerem, hogy hol hibáztatok másokat, amikor magamba kellene néznem, amikor esetleg magyarázkodom, ahelyett, hogy cselekednék, avagy amikor kifelé őszintének akarok tűnni, azonban befelé hazudok.
Aki a szatja szellemiségében él, abban nincs megalkuvás. Teljes őszinteséget kíván, azt kívánja, hogy az ember mélyen önmagába nézzen, felismerje rejtett vágyait, késztetéseit, és felvállalja azokat. Ebből is tisztán érthetjük, miszerint ez is egy erőteljes folyamat az ego megnyírbálására, hiszen amikor nem engedünk a hazugság kecsegtető kényelmének – sem abban, hogy valami olyat állítsunk önmagunkról, ami rejtett gőgöt adhat a hamis énünknek –, akkor egyre jobban elvágjuk a kapaszkodókat. A szatja nem engedi meg azt, hogy másokat hibáztassak azért, amit én sem voltam hajlandó meglátni magamban, vagy erősebbnek mutassam magam, mint ami vagyok.
Aki a szatjában él, az tudja, hogy a hazugság mérgezés: először önmagamat, aztán a környezetemet mérgezem meg. Arra sarkall, hogy meglássam magamban a birtoklás, a félelem, a gyávaság énség-lepleit. A szatja mindig az ahimszával együtt jár, az erőszakot az igazsággal lehet elkerülni. Az igazság fegyver, de csakis felelősséggel hordható. Aki kényelemből, félelemből, önzésből elhallgatja az igazságot, az gyáva, és az ahimszá ellen cselekszik, részt vállal az erőszak elkövetésében. Az igazság vállalása soha nem konfliktuskerülésért van, hanem a belső tisztaság megőrzését szolgálja. Mivel az ahimszával összefonódik mindenképpen figyelni kell arra, hogy ne bántó vagy elnyomó módon legyünk őszinték, se önmagunk, se mások felé ne nyilvánuljunk meg büntető, zsarnoki módon. A mások feletti ítélkezés, még ha az őszinteséget tükröz sem fér össze a jógikus alaplevekkel, így az ahimszával vagy a szatjával sem.
Tisztázzuk azt is, hogy a hazugság nem mindig kimondott szó. Hazugság az is, amikor elkerülöm a döntést, és a sorsra fogom. Amikor voltaképpen a türelemre hivatkozom, de félelemből benne maradok egy helyzetben. Amikor nem mondok nemet, viszont belül haragszom. Amikor spirituális magyarázatokat használok arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom.
A jógagyakorlásban a szatja azt jelenti, hogy nem erőszakolom ki az ászanát, hogy megfeleljek, nem megyek tovább, mint ahol tartok, nem hazudok a fejlődésemről, és nem használom a jógát menekülésre.
Önámítással nincs megvilágosodás. Aki nem válik hajlandóvá arra, hogy igazul éljen minden percben, az hiába meditál, hiába gyakorol órákat naponta, mert csak csendben hazudik!
A szatja lényege, hogy mindig az igazságban élni; az ebben való létezés tehát az, amikor a gondolat, a szó és a tett összeér a Valósággal. Minden más illúzió, és az illúzió örökké szenvedésbe visz.
A szatja belső alázat, nem egy erkölcsi előny. Nem mások feletti igazságosztás, hanem az önmagam előli menekülés feladása. Aki az igazságot választja, annak nincs hova bújnia, miért is tenné – és éppen ezért válik szabaddá. Ez a felszabadulás, azaz a valódi szabadság egyik pillére.
