Szinay Balázs ▶ Gyermekké tettél // József Attila megzenésített verse

Weöres Sándor: Öröklét

A Föld, hol az élet terem,

a mindent elnyelő sírverem

a síkság, hegy, tenger, folyó

öröknek látszik és múló.V

Világűr és mennyboltozat

sok forgó égi kapcsolat

a milliárdnyi tűzgolyó

öröknek látszik és múló.

Mit eltemet a feledés,

egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,

egy rezdület mely elpörög

Múlónak látszik és örök

Mert ami egyszer végbement

azon nem másít semmi rend,

se Isten, se az ördögök:

múlónak látszik és örök.

Martin Buber könyve nem könnyű olvasmány, mégis fontos felismerések forrása lehet, kedvcsinálóként összekötöttem néhány verssel, melyek egyben a megértést, átélést is segíthetik.

Weöres Sándor Öröklét című verse nem az idő végtelenségéről beszél, hanem annak megszűnéséről. Nem ígéretet tesz, hanem állapotot jelöl: azt a ritka pillanatot, amikor az ember nem önmagára figyel, hanem jelen van. Az öröklét ebben az értelemben nem „tovább tart”, nem a mulandóság ellenpontja, hanem a mulandóságon túli tapasztalat – az, ami akkor történik, amikor az Én elengedi saját határait, mégsem tűnik el.

Ez a tapasztalat különös módon nem a magányban születik meg, hanem a találkozásban. Abban a térben, ahol a másik nem tárgy, nem szerep, nem vágyaink vagy félelmeink kivetülése, hanem Te. Martin Buber ezt a viszonyt nevezi Én–Te kapcsolatnak: olyan megszólításnak, amelyben az ember nem birtokol, nem magyaráz, nem használ, hanem válaszol. Az Én–Te nem tartós állapot, nem fenntartható folyamatosan – mégis ezek a pillanatok adják az emberi élet sűrűségét és értelmét.

A művészet – különösen a költészet – ebben a folyamatban nem díszítő elem, hanem közvetítő közeg. Nem megmagyarázza a találkozást, hanem előkészíti. A vers nem azért születik, hogy leírja a valóságot, hanem hogy megnyissa azt: hogy az olvasó egy pillanatra kiléphessen az Én–Az világából, ahol minden mérhető, használható, értelmezhető, és beléphessen abba a törékeny térbe, ahol a másik nem megérthető, csak megszólítható.

Weöres Öröklét-e és Buber Én–Te viszonya ugyanarra a tapasztalatra mutat rá: arra, hogy az ember nem önmagában létezik, hanem a kapcsolódásban válik önmagává. Amikor ez a kapcsolódás létrejön – legyen az szerelem, gyász, művészi befogadás vagy egyetlen őszinte pillantás – az idő háttérbe húzódik, és valami maradandó történik. Nem azért, mert örökké tart, hanem mert egyszer valóban megtörtént.

Ez az öröklét-élmény azonban nem marad meg az elvont gondolkodás szintjén. A költészet ott válik igazán hitelessé, ahol a kapcsolat nem elméletként, hanem megszólításként jelenik meg. Amikor a másik nem „valaki”, hanem Te – egyszerre fény és sötét, egyszerre gondoskodás és kiszolgáltatottság.

„Nappalom vagy s az Éjszakám,

hisz öröktől itt voltál talán,

vagyok a bölcsőd, a kenyered,

a játszótársad és Istened.”

Vázsonyi Judit: Ötödik (részlet)

Ebben a megszólításban nincs hierarchia, mégis teljes felelősség van. A „vagyok” nem birtoklást jelent, hanem jelenlétet: egymás létfeltételeivé válunk anélkül, hogy elvennénk a másik szabadságát. Ez az Én– Te viszony egyik legmélyebb paradoxona: a másik nem az enyém, mégis nélküle nem vagyok ugyanaz az Én. Anya csak gyermekével együtt ön-azonos, és a megszületett gyermek még nem külön létezőként érzékeli önmagát.

Buber szerint az Én–Te kapcsolat mindig kölcsönös, még akkor is, ha az egyensúly törékeny. A versben megjelenő szerepek – bölcső és kenyér, játszótárs és Isten – nem fix identitások, hanem folyamatos mozgásban lévő viszonyok. A szeretet itt nem érzelemként jelenik meg, hanem mint vállalás: jelen lenni a másik világában anélkül, hogy magyaráznánk, irányítanánk, megváltanánk. 
Ez az a pont, ahol a művészet nem illusztrálja Buber gondolatát, hanem megvalósítja. A vers nem azt mondja el, mi a kapcsolat, hanem létrehozza azt a teret, ahol az olvasó – ha csak egy pillanatra is –beléphet az Én–Te világába. És ahol az idő, Weöres szavaival élve, megszűnik számítani.

Ám az Én–Te viszony nem veszélytelen. Ha az első, szimbiotikus kapcsolat nem engedi megszületni az Ént, akkor a megszólítottság teréből fogság válhat. Az a kapcsolat, amelynek feladata az lett volna, hogy elindítsa az elkülönülést, önmaga céljává válik, és nem átvezet, hanem visszatart.

Ilyenkor az Én–Te nem kaput nyit, hanem lezár: a másik nem megszólít, hanem meghatároz. A Te nem tükör, hanem keret lesz, amelyben az Én nem kipróbálhatja önmagát, hanem alkalmazkodni kényszerül. Az így kialakuló kötődés gyakran a szeretet nyelvét beszéli, mégis az autonómia hiányára épül.

Ebben az esetben az Én nem kapcsolatokon keresztül formálódik, hanem kapcsolatokban oldódik fel. Az ember nem kilép az Én–Te-ből az Én–Az tapasztalatába, hanem menekül tőle, vagy soha nem is jut el oda. A világ ilyenkor nem tér, hanem fenyegetés, a különállás nem lehetőség, hanem veszteség.

A felnőttkori szerelmi kapcsolatokban ez gyakran úgy jelenik meg, mint az egymásba olvadás vágya: „légy mindenem”, „nélküled nem vagyok”. Ezek a mondatok nem az Én–Te beteljesülései, hanem annak elakadása. A másik nem Te marad, hanem az Én pótléka lesz. A kapcsolat itt már nem dialógus, hanem függőség.

Buber gondolkodásában az Én–Te viszony akkor marad élő, ha átjárható: ha engedi az Ént megszületni, majd újra és újra visszatérni a megszólítás terébe. Az érett kapcsolat nem felszámolja az Ént, hanem kockáztatja: elviseli a távolságot, a másságot, a nemet mondás lehetőségét is.

Talán ezért olyan ritka és törékeny az igazi Én–Te. Nem azért, mert túl kevés a szeretet, hanem mert túl nagy a félelem az önállóságtól. Az Én–Te csak ott maradhat élő, ahol az Én nem feloldódik benne, hanem 
megszületik általa. 
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan 

halott és akarattalan: 
addig nem vagy a többieknél se jobb, se több,

addig idegen is lehetnél,

addig énhozzám nincs közöd.

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen (részlet)

„ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.”

Weöres Sándor: Két nem (részlet )

Szabó Lőrinc és Weöres Sándor: két út az Én–Te felé

Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse és Weöres Sándor A két nem című költeménye első pillantásra ugyanarról beszél: a férfi és nő kapcsolatáról, a szeretet végletességéről, az egyesülés vágyáról. Valójában azonban ellentétes antropológiai és kapcsolati víziókat hordoznak.

A Semmiért egészen beszélője a szeretetet abszolút odaadásként fogalmazza meg, amely nem tűri a viszonzás feltételét. A kapcsolat itt aszimmetrikus: az egyik fél mindent ad, a másik mindent kap. A Te nem önálló másik, hanem az Én létezésének záloga. A vers mélyén nem az egyesülés öröme, hanem a szorongás munkál: ha a Te elmozdul, az Én szétesik. Ez az Én–Te viszony ezért végső soron zárt: nem párbeszéd, hanem követelés. 
Weöres Sándor A két nem című verse ezzel szemben nem követel, hanem különbséget állít. A férfi és a nő nem egymás hiányát betöltő félként jelenik meg, hanem eltérő rendként, amely csak a másság megtartásával képes kapcsolódni. Weöresnél az egység nem az összeolvadásból, hanem a feszültségből születik. A két nem nem megszünteti, hanem fenntartja a távolságot – és éppen ez teszi lehetővé a találkozást.

Míg Szabó Lőrincnél a szeretet az Én feloldódása a Te-ben, Weöresnél a szeretet az Én és a Te egyidejű jelenléte. A Semmiért egészen nyelve kizárólagosságot kér: „légy az enyém egészen”. A két nem nyelve viszont kozmikus: a férfi és a nő nem birtokolja egymást, hanem egy nagyobb rend részeként találkozik. A kapcsolat itt nem menedék, hanem rendeltetés.

Buber fogalmaival élve: Szabó Lőrinc verse az Én–Te kapcsolatot abszolutizálja, és ezzel paradox módon Én–Az-zá fordítja a másikat: a Te funkcióvá válik. Weöres viszont úgy tartja meg az Én–Te viszonyt, hogy közben nem számolja fel az Ént. A másik nem az önazonosság ára, hanem annak feltétele.
Ezért hat ma sokak számára elementárisan a Semmiért egészen: mert a hiány nyelvén szól, és a totális odaadás ígéretével védi az Ént a magánytól. És ezért tűnik nehezebben „belakhatónak” Weöres verse: mert nem vigasztal, hanem érettséget feltételez. Azt kéri, hogy a kapcsolat ne oldja fel a különállást, hanem hordozza el.

A két vers nem egymást cáfolja, hanem két fejlődési állomást jelöl. Szabó Lőrinc a vágy mélységét, Weöres Sándor a kapcsolat tágasságát mutatja meg. Az egyik azt kérdezi: „elveszhetek-e benned?” A másik azt: „megmaradhatunk-e egymás mellett?”

Idő és öröklét: az Én–Te mulandósága és maradandósága

Ha komolyan vesszük Buber gondolatát, miszerint az Én csak a Te-ben születik meg, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy minden kapcsolat időhöz kötött. Az Én–Te találkozás nem birtokolható, nem konzerválható, nem rögzíthető. A pillanatban történik – és éppen ezért nem ismételhető. Amikor a kapcsolat megszűnik, nem azért múlik el, mert hamis volt, hanem mert betöltötte idejét.

Ez az időlegesség azonban nem áll ellentétben az örökkévalósággal. Ellenkezőleg: az örökkévalóság nem az idő hiánya, hanem az időn túli érvény. Ami egyszer valódi Én–Te volt, az nem semmisül meg a megszűnésével. Beépül abba, akik lettünk. A kapcsolat véget érhet, de a kapcsolatban született Én már nem vonható vissza.

Weöres Sándor Anyámnak című verse ennek az egyik legtisztább költői megfogalmazása. A vers nem idealizálja az anyát, nem örökíti meg a szimbiózist változatlan állapotként. Inkább azt mutatja meg, hogy az anya–gyermek kapcsolat elmúlik mint kapcsolat, de megmarad mint létalap. Az anya nem birtokolja tovább a gyermeket, mégis benne marad minden mozdulatában, nyelvében, világérzékelésében. Nem jelen van – hanem eredetként hat.

Ez a tapasztalat segít megérteni azt is, miért nem cáfolja a szerelem időlegessége annak igazságát. A szerelmes kapcsolat nem azért törékeny, mert kevés, hanem mert túl sok: nem bírja el az öröklét formáját. A szeretet nem marad fenn ugyanabban az alakban, de átalakul – emlékezetté, belső renddé, mércévé. Az, aki egyszer valóban megszólított minket, akkor is velünk marad, ha már nem él velünk.

„én s nem-én közt nem volt

mesgye-hegy,

benned a világgal

voltam egy.”

*

„a kamaszkor tőled

elkuszált,

szemem a szemedbe

nem talált.

Így tűnődtem: „Mért szült

mért szeret,

ha örökre élni

nem lehet? „

*

férfi-szívem a szívedre

rátalált,

megköszön most percet, évet

és halált.

Weöres Sándor: Anyámnak (részletek)

Weöres Anyámnak verse és Buber gondolatai itt találkoznak: az igazi kapcsolat nem azért örök, mert tart, hanem mert megtörtént. Az Én–Te nem maradhat fenn állandóan – de ami benne megszületett, az nem vész el. Az öröklét nem a kapcsolat hossza, hanem a hatása.

Talán ezért tudjuk egyszerre kimondani: a szerelem elmúlik – és mégis igaz marad. Mert ami valódi volt, az nem az időben él tovább, hanem bennünk.

Van, amikor a megértés nem gondolatban történik tovább,

hanem egy képben, egy verssorban, egy dallamban. Ez az a határ, ahol a kapcsolat megszűnik esemény

lenni, és lenyomatként válik örökkévalóvá. A kapcsolat nem marad meg, de ami benne történt, nem

törölhető.

Vázsonyi Judit: Gesztenyefa dallam

Mielőtt jöttél, nem voltál sehol,

csak a te számodra voltál valahol.

Most egy dallam vagy a látható dolgok között,

egy dallam, mi fülembe szökött,

szívembe költözött.

Egy édes, szomorú dal csupán.

Sok útmenti marronnier fán

a virágok gyertyává nyíltak,

útjelzői a fényes napoknak,

de mire mind lehull,

te újra máshol leszel, nem leszel sehol.