Szemed tágra nyitod, mert hiába gondolod: „nem válhat köddé” – sűrűn csordogál a vér arca két oldalán. Szorosan öleled. – Ez a megváltástan kísérte őt az idők mocsarán. Egy másodperc és… „mintha élne…” – de szeme újra tágra zárva; a lélek menekül vissza az ideák világába. Vele mennek a színek, s kiáltanál, de erőtlen nyögésed elfojtja a szoba szürkesége. – Hónapok múlnak… mindig keresed és magadról elfeledkezve a semmibe motyogsz… fotóitok a közös múltatokkal ferdén lógnak egy beszakított gipszkartonfalon.
a kép örökké
halványul – akár élünk
akár meghalunk
