Megittam a napot, zöld üvegben erjedt,
nyelvem alatt zsongott a város,
s az angyalokoktól ólomízű csókot kaptam,
a vér: kék gyümölcslé lett az ereimben.
A méreg nem öl meg, hanem átformál,
felcseréli a csillagokat a féregjáratokkal,
a tisztát a kimondhatatlannal.
Láttam a fákat csontvázzá feszülni,
mikor a hajnal lázban rángott,
kénszagú imák lógtak a levegőben,
istenek hörögték a nevem.
Gyermek voltam, mikor először megkóstoltam
az ártatlanság rothadó almáját,
azóta minden szó mar,
minden csók égési sebet ejt.
Méreg, te bölcs tanító,
te fekete betűtenger,
ami feloldja még a csontot is,
és elindítja a bomlást.
Most itt fekszem a tudat peremén,
mint törött lombik egy mezőn —
belőlem szivárog a világ,
lassan, színesen, menthetetlenül.
