Szentül hittem, hogy létünk, mely mérnöki, aprólékos,
s művészi, túlmutat majd a holnap magas vállain.
Szentül hittem, hogy a nagylelkű mindenség, a kozmosz,
a port elemi jelentőséggel sodorta határain.
Az alaktalant formává, a káoszt térré hajlította,
az elmúlást idővel lassította, jött élet és halál.
A felfoghatatlant inspiráló tengerré apasztotta,
e dimenzió tán egyenest a forrásból inhalál.
Milliárd évig tombolt e bölcső, míg meglett, a jussa,
zokogva borult rá - Flóra és Fauna, s ölelte őt,
majd az eget ezernyi néma szerzet látta sorra,
megannyi elvetélt szerelem szívébe döfte a tőrt.
S jött az ember, megérdemelten-e, bizton nem tudom,
esetlen volt, gyámoltalan, mint bársonyban a pólyás.
De pillanatok alatt túl is volt a kisded korszakon,
többé már nem kért, csak elvett, büszke volt s arrogáns!
Egy ponton a buzgó szorgalom önös érdekké lett,
elhalványult a szikra, mi szemében fénylett ékesen.
A paradicsomi élmény még álmaiból rémlett,
évezredek, mit jobb lett volna, ha átalszik békésen!?
Fél pillantás, talán már egy évszázad sincs hátra,
ember, vajon megmenteni vagy pusztulnia kell?
Megcsonkított édesanya, karok nélkül, bújsz majd sírva?
Hamarosan talán a nagylelkű mindenség morzsol el!?
