A teremtés köldökén lógok az űrben.
Egy parányi pöttyön mindentől oly távol.
Ultrateleszkóppal kereslek a zűrben.
Kapaszkodok is, bárki hiába vádol.
Nem lellek sehol: a zsinórt belengetem.
Kozmikus port hint a palinta: egyszer fent…
Közel jöhetsz hozzám, ha majd elengedem
vágyott szabadságom: a múltat, s a jelent.
Úgy várlak most, ahogy először vártalak.
Sokkal több lett belőled, mint egy várt alak.
Ízlelgettelek, képemre formáltalak.
Most őrizlek s követlek, mint formát a lakk.
Te úgy vársz, ahogy vagyok… nincs nálad rosta.
Én meg írom a hosszú listát… – Én, neked!?
Drága kincseimet megette a rozsda.
Csak lógok rajtad, hogy egy lehessek veled.
