Cseppenként csordul a magány ablakomon,
Folyammá duzzad, s jégpáncéllá fagyott
Tükrébe zárja széthullott arcom.
Évgyűrűket vájó közöny-patakok
Napjaim hordalékával telítődnek,
Elhagyott létem homokján vergődve
Várok egy félve elsuttogott igenre,
De csak a csend rója bűvös köreit,
S nem nyílik szobám ajtaján a kilincs.
Az ablakhoz lépek, félrehúzhatatlan
Esőfüggönyön át kitekintek,
S ott lent, hol valaha mindent reméltem,
Már vár az árnyékká kopott semmi.
Magához vonz, örvényébe húz a mélység,
Kitárt ablakon át zuhannék, de a vállamhoz ér,
És visszatart egy láthatatlan kéz.
