„Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytam
a munkát.”
(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)
Tudod, ha szeretnéd, hogy elmondjam,
nem tartanám magamban a csüggedést.
Felszínre hoznám mi bánt, és mint analitikus,
hallgatnád, ahogy elmém meghasad.
Röpködnének a szavak arról, miként
zuhan fejem a nyakról, de sosem kapcsol
ki benne az a hevítő –, mely egyre új
gondolatokat kovácsol. (Félek az éjben.)
Cigarettáim nem számolom ilyenkor,
míg fénytelen házakban álom simogatja
a sok alvót, ki telefonját letéve más
világokban napi harcokat újra él.
Felnézek és látom: az éj ketrece
mint gyermekszoba, ragyog. –
Benne a párnák újra fiatalok
és szorosan ölelnek engem.
Ilyenkor anyám szava a meleg
takaró, de jön apám és az érzés lehull.
Repül mindenfelé a múlt… látod? –
Bútort pakolnak érdes kezek.
Nem lelek égi bált, s nem libbennek
a kacér tündérszoknyák. – Fent is az van,
ami lent. Hiába vonták szívem
nagy erők: én középen maradtam.
Kiáradtam, majd elapadtam. – Magamat
eltakartam sokszor. Mégis élek… valahol
az irodalom tengerén a tiéd mellett
röpül hajóm új vizek felé.
