emlékszem azokra az álmaimra
amikből nem lehet felébredni
langyos a fény
liláskék az ég és
ez már az ötödik ma éjjel
hiába tudom hogy álom
a mézragacsos nyár és
hínáros kék tenger
üveggyapot felhők
szigetelik le a valóságot
beszívom
az itt maradt alattomot
tüdőmben
így utazik tovább az álom
így fertőzi meg
a soha-nem-múlással
az ég felé kutyaúszó reményt
pedig most már
repülni is tudok
megtanultam,
mióta itt alszom
néha visszavágyom
a tegnapba ahol
nem csípett a kékség
csak egy kicsit
szürkébb volt a napfény
ernyedtebb az üres
hosszabb a gondolat
arra akarok csak emlékezni
hogy ilyen a pokol
a limbusról nézve
