Reggelre eltűnt a kép nappalom faláról.
Különleges volt.
Kicsit szürreális.
Összemosódott vonások, vágyak,
a távolságok, tárgyak elnagyolva.
Pár cizelláltabb részlet,
egy hozzáértő szerint:
néhány preraffaelita pillanat.
Őszinte,
szentimentális:
a mosolygödör egy ártatlan puttó arcán,
vagy lejjebb, mosollyal az alján egy gödör.
Közelről nézve összefolytak ecset-vonásaink.
Legtöbbször emlékezetből festettem.
Csak én repültem gondolat-fonaladon,
pillén, vakon,
akár egy éji madár.
Olyankor megpihentek az angyalok.
Szép volt...
mint egy barokk, örök érvényű freskó.
Vagy barlangrajz a szív falán.
Eltűnt.
Semmi nem maradt.
Csak az a néhány lefesthetetlen pillanat,
csak a csupasz falak,
meg az a túldíszített keret,
amibe sosem fértünk bele…
