Vízszintes magánnyal vonódom ki
a horizontról. Nem értünk szót,
s én már meguntam önmagammal társalogni.
A határra értem,
közönyből a közbe,
ahol a létige tekintetében
derék(szem)szögnyi a módosulás –
ennyi kell, hogy egyenes gerinccel
felfelé nézz, a felszínen átláss.
Függőleges kapcsolataim függetlenebbek,
a káprázat valós, s kedvemre való,
hogy név- és címtelen
az álomközi beiktatás.
Láthatatlan szálakba fűzött
idegkötegek tartanak
szavakból varázsolt küszöbön.
Nem lépek át,
hogy ne átlátszó,
csak áttetsző legyek,
különcből küldönc,
postokból postás.
Hogy boldog bolondként léphessek vissza,
mint azok, akik az eget a földre hozzák.
