Egyszer elindult. Oly korban, amelyben – ha tudta volna, hogy korához képest, amiben élt, talán a születését is megtagadta volna. Ekkor azonban még azt hitte, érte van a világ és ő is érte. Fiatal volt még, talán túl fiatal is. De nem volt helye, s érezte, mennie-menekülnie kell. Ő sem tudta még ki vagy mi elől, de indulnia kellett. Meglehet, a halál szele csapta meg, avagy a sok ártalom vagy a hatalom tekintélyelve és a sok-sok borzalom iszonyata, ám egy biztos: e világ számára nem volt már otthon. A borzalom lett számára a bizonyosság. A változásban azonban bízott. Pandora szelencéjére voksolt.
Útja azonban korántsem volt fájdalomtól mentes. Senki nem kérdezte célját, vágyát, tervét, akaratát. Senki nem szólt hozzá. A törődés irgalma neki ismeretlen fogalom volt, ahogyan az Út maga is..
Történt később, hogy hosszú bolyongás után betért egy fogadóba, hisz a fáradság és az éhség az urat is szolgává tudja tenni, nemhogy a nyomor gyehennájáról érkezőt. S egyébként is: a lónak is innia kell. Az istencsászároknak persze ilyenekre nincs gondja, de hát ők vezetik az életnek nevezett viadalt. Szóval, gondolta naivan – mivel az illem mégis úgy kívánta arrafelé is –bemutatkozik. Különösen, hogy ő csak ember kívánt maradni és távol maradni mindentől, amitől érdemes.
- Még a nevéről is kérdeznünk kell? - Mert akadtak emberek, kik nem voltak rest ezt revizorként megtenni. Nos, ha már forszírozzák (gondolta ismét), csak felel a gyalázatos díszes uraknak. A prénum amúgy is vadászott már rá, csak ezt ő még nem tudta, nem is tudhatta. A vadászidény pedig mindig tart.
- Sehonnai ronin vagyok, mint Ti. Csak más értelemben élem az életem. Na de mi is a kérdés tulajdonképpen? Vagy elmondjam én? Szerintetek úgyse vagyok csak néma here, kinek a dolga csak a szolgaság, a némaság, a hallgatás. - Egyébként sem érdekel igazából senkit rajtam kívül a valódi válasz…
Ekkor azt hitte, a dal itt ér véget e létezésben, hisz már a tekintetekben látszott, hogy egy bicska biztosan előkerül és azt nem szalonnadarabolásra szánják…
Úgy esett azonban, hogy mindenki gigáján megakadt a szó. A válasz még elmaradt, de a lehetősége is. S hogy ő kérdezzen? Az esélytelenek nyugalma, bár bíztak abban, hogy útja véget ér e ponton. Ő viszont nem kötötte fel magát,
noha sokan várták már, hogy a sírjába köpjék gennyes ajkuk minden verbális hozadékát. Útja azonban nem ok nélküli.
Az olvasó és a Tisztelt Hallgató joggal gondolja, hogy elkalandoztunk. Így onnan folytatjuk történetünket, hogy a válasz – amiért voltaképpen eredetileg útra kelt és a keresés aktusa elkezdődött hősünknek– kezdetben nem az ő pártján állt. Ezúttal sem történt másképp, de ez esetben legalább ő döntött. Legalábbis arról, hogy útra kél. Ám amennyit fordul a kerék föl, annyit le és fordítva. Viszont ő mindig csak ötödik kerék volt.
S a kerék forgott, s ő is menetelt tovább. Úton-útfélen, sebesesen, futott át téren és időn, míg meg nem látá az Ég futárát, pedig csillagrendszereket járt már át. Bizakodott, mivel Noé örökösének hazudta mind magát kivel sok-sok életen át már rábízta karma., De Hermész ivadékai nemhogy bárkát nem hoztak, nem kedveztek ügyének sem. Maga Hermész meg sem jelent. Zeusz asszonyával volt épp a pásztoróra. Az üzenet tehát elmaradt, de nem is lehetett várni mást.
Olyannyira nem, hogy nem is könyörgött ő., Megszólítatott. Az ég "császárainak"pedig nem felelni ugyebár, nem egy életbiztosítás…
- Hallod-e gyerek, azt beszélik, hogy Egész akarsz lenni a Teljességben, ha a kegyelem áldása útba igazít.
- Ó, ó, gyermek - mondja a másik pribék - nem adják ám a csuprot csordulásig ingyen... bár Te az üreset sem érdemled, a gyalázat fattya vagy, de tudod mit? Megtömöd a bendód, aztán úsgyi az út erre is, amarra is egyenes, ha épp nincs kanyar, csak kotródj végre, ha nem akarod, hogy...
- No de épp a kanyar adja meg az egyenes értelmét. - felelt, kissé bátortalanul.
- Szóltál?? ... Na de lásd, kivel van dolgod, veszem azt a fáradságot, hogy feleletet kapsz. Te míg gyermek vagy. De jobban járt volna anyád is, ha falhoz vág a születésed pillanatában.
- Gyermek lennék én? Lehet, hisz cseppből lészen az eső is. S az eső nélkül nincs zápor, de szivárvány sem. S a zápor olykor nem nyújt békejobbot az esőnek? Én eső vagyok, s a szivárvány is Isten teremtménye. Lenne tán jobb nékem a földön az ősi márványsír vagy az Olümposz retkes hegye, hol olyanok dőzsölnek, kikhez a magunk istene ajtóstól-ablakostól számunkra úgyis zárva van? (…) Amit meg kiszórnak ők szemétként, az csak a veszedelem átkát szórja a népre.
Hallgattak. Nehéz is lett volna szólni, noha gondolatban talán már elvégezték rajta a vérsast. Ám végül inkább útjára engedték. A levegő azonban megtelt azzal a métellyel, amit az indulat terhe lehelt az éterbe.
Tovább állt hát, addig, míg a vérszem nem kerül fókuszba. Nem is lett volna, mondjuk maradása. A gyalázat, amit átélt, túlment minden határon, mígnem - mikor már minden remény veszni látszott - megjelent előtte valaki. Elsőre azt hitte, látomása van, hisz nem vetett meg bizonyos szereket.
- Teiresziász lennél?? Vagy a saját elmém űz gúnyt velem? Esetleg az istenek küldtek, hogy gúnyt űzz velem Te is??
- Szó sincs erről - s a vállára tette a kezét.
- Én TE vagyok. S amit keresel, otthonod, hazád, hited, istened, mind a birtokodban van. Csak figyelj és nézz magadba. S főleg láss!! Minden kétséged, reményed, örömöd, bánatod és esélyed benned rejtőzik. Engedd el béklyóid, kétségeid és vágyaid, legyen szabad a szellemed. Utad nem hiábavaló, de valójában az nem kívül van, hanem ott, legbelül. Amit keresel, már mind a Tiéd. Önmagad teljessége vagy és Isten fénye a lelkedben ragyog s általad sugárzik a világra. Engedd hát, hogy fényben ragyogjon a világ!
Az utazó (mert ekkor már nem volt gyermek) leült és szétnézett. Elcsendesedett és szemlélődött. Meglátta a fákat, minden nyíló virágot, minden mozgó, sürgő-forgó állatot, hangot, embert és az élő eleven világot. Gyermek maradt, de már a Mindenség gyermeke lett.
S megértette, hogy bárhol is van, bármit is keresett eddig, az önmagában van és mindent átjár. Megértette a Létet, a saját létét legalábbis bizonyosan. S azt is, hogy a Lét eredendő elve a szeretet. S ez az az istenség, ami a lelkét átjárta végül. A bushido. Útjának nem adott ugyan véget, de a keresésben végre békére lelt. S a béke lett lelke boldogsága.
