Spinoza jutott ma eszembe,
mikor szemüvegem lencséit
törölgettem, hogy jobb legyen
a valóság képe, hogy jobban
felismerjem az anyagot, amit
a végtelen elém tár, hogy lássam,
miként érvényesül bennem a
kiterjedés akkor is, amikor
csak kávésbögrémben hajóznak
a gondolatok, s a látvány is csak
impresszió mard, ha az ismerős
térben zátonyra futok.
Próbálom a helyszínt felismerni,
de távolodik tőlem a tapasztalat,
s úgy bújok az illúzió ölébe, mintha
elmentett összhang lenne, pedig
már nem vagyok más, mint egy
erejét vesztett áramütés a csendben.
Nem tudok tovább kapaszkodni,
nem érem el a túloldalt – szavaim
összetört lépcsőfokok.
Félek. Már nem fogom látni, hogyan
bújik ki a Semmi kabátja alól
a világosság.
