Egyetlen percre elaludt figyelme,
s lám észrevétlen,
kulcsra zárták az egyetlen ajtót.
Nem kellett volna. Hisz megfogadta:
Eztán rosszul nem viselkedik.
De most már csukva van, a kulcslyuk is
betapasztva. A vak rámában holt üveg.
Többé nem lesheti a Tengert.
Elkapkodta a dolgot.
Fogva maradt,
csak azt várhatja, mit megtagad.
Mehet és jöhet -
ám mindvégig itt marad.
&
Zárak között élni megszokható!
A rácsok, - akár a pincetakarók, -
anyaméhként oltalmaznak!
Kulcsokra nyílnak, csukódnak sejtjei,
vakon virágzanak. Ablaka
nyilvános börtönudvarra zár.
Ki babrálja olykor a lakatot?
Gazdája a mindenható félelemnek,
- állandó kulcsa van hozzá.
&
A tetten érhető menekülés, igen!
Akár madarak reménytelen vágyakozása
az örvénylő szelekre... Mielőtt a Nap is
szembefordul a jelenéssel,
vagy fordítva:
kicsivel előtte, kevéssel utána
a jövőre múltat bilincselő
büntetésnek, megraboltatásnak.
&
Penészvirágok árnyék mosolya!
Életük, ha átmelegít,
küblit, priccset, rácsot,
vasrácsok tükrében a bírói végzés,
csendre sterilizál végleges jelent -
őrzők és őrizetesek fogdaközösében.
&
Most merre a menekülés?
Az utolsó sarokból
ahová beszorult,
már mindhárom létező irány
azonos vesztőhelyre néz!
&
... mert nem lett se szó, se jel, se kép,
- lélegzetvételének emlékeit
űzött vadállatok csordái
tapossák a sárba.
Beszűkült a határ,
torkolattüzek sűrűsödnek az alkony alól.
...mert kiveszőfélben lévő
célpont volt maga is,
végleg,
s azért.
&
Értetlenül meghatódik
egy napfelkelte reményén,
fénytáncokról ábrándozik
a faltól falig menetelésben.
Átmelegíteni mégis képtelen
a sötét cellafal borzongását -
suta denevérszárnyaival.
&
Ajtaja egyetlen, vágyott, színes
érzékcsalódás. Félbe maradt
lépcsőfok a kényszeres búcsúzásban,
menekülő gyümölcsös kert,
rezzenéstelen fáklyaláng,
mozdíthatatlan harangkötél.
Álma, ha rémületben szikrázik,
nem szakítja félbe önmagát.
