Sokszor és sokat vétkeztünk. Így hát a Sátán körül utaztat egy egész univerzumot velünk, mire — ha sikerül — a mennyországba érünk. Édenből a Földre születni nem puszta kiűzetés. Nem büntetés, hanem átlépés.
Az Éden nem kert volt, nem földi hely, hanem egy tudatállapot.
A Teremtő tér „méhe”, ahol minden gondolat, minden élet, minden emberi felismerés először rezdül meg.
Az a frekvencia, ahol a tudat még tiszta, még nem polarizált, még nem választ jó és rossz között.
Éden a kezdeti egység tere — az a pont, ahol az ember még érintkezik a felettessel, mielőtt belépne a döntések világába.
Ezekkel a gondolatokkal sétáltam a város parkjában. Délután ötkor társam lihegve érkezett a keskeny parki ösvényre. Messziről rám köszönt, majd egy pad felé intett.
– Sokat gondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál a szimbólumokról. Van tovább?- leültün egymás mellé a közeli padra, felém fordulva kérdezi. - Ugye ott tartottunk, hogy az alma az emberi agy szimbóluma, a felismerés pillanata, amikor a tudat először tükrözi vissza önmagát. A „beleharapás” az első önreflexió: az „Én vagyok”.
A kígyó pedig a polaritás jelképe: a nyers energia, a jó és rossz kettőssége, a döntés tere. Ha nem értjük, féljük. Ha megértjük, renddé válik bennünk.
-Igen…pontosan így! - mondom…
A kiűzetés pedig nem büntetés, hanem átlépés. A tudat kilépése az egységből a polaritás világába. Az ember első lépése a saját útján, ahol már nem a Teremtő tér tartja kézen, hanem a saját gondolatai, döntései, választásai formálják a valóságát.
A kiűzetés a szabadság kezdete — és felelősség is.
A férfi a fejét vakargatja.
– Nos, igen! – folytatom. – A tudat kilépése az egységből a polaritás világába történik. Az ember első lépése a saját útján, ahol már nem a Teremtő tér tartja kézen, hanem a saját gondolatai formálják a valóságát.
– Vagyis a kiűzetés nem büntetés? – kérdezi.
– A kiűzetés a szabadság kezdete — és a felelősségé is.
Csendben hallgat. A szavaim lassan ülepednek benne.
– Értem. Tehát minden először a tudati kapcsolódásban jön létre — egyéni, társas és kollektív módon. Akkor a vonzás törvénye igaz. Az történik, amit szeretnénk, de van egy felette álló pólus is: a Teremtőé.
Bólintok.
– Ha a legfelsőbb édeni tudat pólusából magyarázzuk létünk eredetét, akkor bizonyított tény, hogy van egy pólus, nevezzük Teremtőnek. A kérdés csak az, helyesen használjuk-e a pozitív és negatív tölteteinket.
Felveszek egy kavicsot,ami a pad mellett a fűbe bújt el.
– Most már érted az égő csipkebokor szerepét Mózesnél, vagy Jézus tudati tisztaságát, amikor azt mondta: „Távozz tőlem, Sátán”?
A férfi lassan bólint.
– Így teljesen más képet alkotok – mondja. – Az eddigi ellentét a vallás és a tudomány között… rádöbbenek, hogy ezek mi vagyunk. Csak egyenlőségre kellene jutnunk egymással, hogy béke szülessen. Ez a vége, igaz?
– Nem a vége. Ez a kezdet.
– Folytasd.
– Ha ezt az elképzelést beültetjük Darwin elmélete nélkül a történelembe, érthető kort kapunk Ádámtól és Évától kezdve Ábrahámon, Noén, Mózesen, Jézuson át a mai korig. Látjuk, hányszor lépett a legfelsőbb tudati pólus a tudatunkba, figyelmeztetve a „szabályok” helyes használatára.
– A jelenések nem csodák – teszem hozzá halkan –, hanem a tudatunk tükörpozíciói.
A férfi elgondolkodva néz maga elé.
– Ezért nem szabad hagyni az önkényuralmat vagy a tudatlanságot – mondom. – Az egyenlőség mindenkinek jár, ha megfelelően él és viselkedik.
A levegő tiszta körülöttünk, a légzésünk nyugodt.
– A vége pedig az – mondom ki –, hogy a Megváltó mi magunk vagyunk.
Nem egy személy, hanem kollektív részesei vagyunk egymás megváltásának.
A férfi rám néz. A tekintetében valami megváltozott: apró fény gyúlt benne, egy felismerés csírája.
A keskeny ösvényt néztük, ahogy bekanyarodott a fák közé. Mi már nem ott tartottunk, ahol a beszélgetés elején.
Valami elmozdult.
Valami helyére került.
Valami elkezdődött.
A férfi csendben ült mellettem. Nem szólt, csak nézett maga elé, mintha ezen az úton keresztül próbálná megérteni mindazt, amit elmondtam. A levegő lassan lehűlt, mintha a természet is lélegzett volna egyet.
Éreztem, hogy bennünk is elcsendesedett valami. A gondolatok vihara, a kérdések súlya, a kételyek feszültsége — mind ülepedni kezdett.
Végül megszólalt:
– Furcsa… mintha most először lenne értelme annak, amit eddig csak éreztem. Mintha valami helyére kattant volna bennem.
Nem válaszoltam rögtön. Csak figyeltem a víz felszínét, ahogy a napfény apró csillanásokban játszik rajta. A világ ugyanaz volt, mégis más. Bennem is.
– Tudod… – mondtam végül. – A megváltás nem nagy csoda. Nem égő csipkebokor, nem mennydörgés. Csak egy pillanat, amikor az ember felismeri önmagát. A saját felelősségét. A saját teremtő erejét. A saját helyét ebben a végtelen mintázatban.
A férfi lassan bólintott.
– És ha mindannyian felismernénk ezt… – kezdte.
– Akkor megszületne a béke – fejeztem be. – Nem kívül, hanem belül. Onnan terjedne tovább.
Egy ideig csak ültünk. A szél megmozdította a fák ágait, mintha semmi sem történt volna — pedig minden megtörtént.
A férfi felállt, megnyújtózott, majd rám nézett.
– Köszönöm. Nem tudom pontosan, mit… de valamit megértettem.
Elmosolyodtam.
– Nem nekem köszönöd. Magadnak.
Csak kimondtuk, ami benned volt.
Elindultunk az ösvényen. A kavicsok ropogtak a talpunk alatt, a nap lebukott a fák mögött. A világ nem változott meg — de mi igen.
És talán ez az első lépés.
A legkisebb rezdülés.
A pillangó szárnycsapása.
A megváltás kezdete.
