A vér lassan csorog alá, mint a déli napban rothadó bor,
és az utcán heverő mocsok felissza, mintha évezredek óta éhezne,
a sikátorok kövei nyelvet növesztenek,
nyalogatják a sebekből szivárgó történelmet.
Ott, ahol a patak vörössé dagad,
a hold olyan, mint egy véres szemgolyó,
s a bűz, az édes bűz, szent olajként keni be a testeket.
A szív még dobban, de nem az emberért —
hanem a földért, amely minden holtat magába fogad.
