nem bámultalak.
ízleltelek a fényben,
mint lassan olvadó mézet a nyelv peremén.
bőröd meleg volt,
mint nap érte kő,
mely egész délután őrizte a nyarat.
ajkad nemcsak vörös volt,
hanem érett gyümölcs súlya az ágon,
mely lehajol,
mert tudja:
hamarosan érinteni fogják.
combod két egymás felé hajló hullám,
köztük a nedvesség
és az emlékezet találkozik.
hajad illata esti kert,
ahol túl sok virág nyílik egyszerre,
és az ember megszédül,
mielőtt még belépne.
ifjúságom éjjelein
nemcsak láttalak.
ujjaimban maradtál,
mint borospohár szélén a maradék hő,
mint párnán az alvó test helye.
és most is,
ha lehunyom a szemem,
nem arcod jön vissza először,
hanem a lassú, mély lélegzet,
amellyel egyszer talán
véletlenül egymásba simult a világ.
