Másodnapja már,
vérembe, elmémbe égtél,
hegként gyullad mosolyod.
A messzeségben szemeidet bámulom.
Délibáb vagy a felhős égen,
egyetlen csillagban visszanézel.
Nem tudom, több-e a világ,
kevesebb-e, mióta létezel.
Előttem állsz minden gondolatban,
megsemmisülve kutatlak.
Van-e elég summája létemnek,
felém fordítani áldott arcodat,
te rendíthetetlen, szilárd gondolat,
hiú, kardoskodó remény.
Egy versnyi múzsa vagy-e,
vagy egész életre való, örök?
Megérdemlem-e fogaid nyája csillogását?
Még csak nem is ismerlek,
mégis érzem, ritkán hull a földre
ilyen igaz, tiszta fény, mint te vagy.
