Szavak, szavak, szavak…
mélyebbre vájnak, mint fába a fejsze,
nagyobbat ütnek, mint egy kemény ököl,
összekuporgatott hited ellopják,
s követelőznek, hogy előre köszönj,
de össze is fércelik szétszakadt szíved,
úgy simogatnak, hogy az ég megremeg,
s ha rajtad élezi körmét a kétség,
egy elsuttogott mondat gyógyír lehet.
Mint lázcsillapító, ha felszökik benned
a félelem láza, s csak gyötröd magad,
kirángatnak a kényszer börtönéből,
hogy vedd végre észre, a lelked szabad,
szabadon dönthet és kérhet és élhet,
az útja felfelé nyílegyenes,
elég egy jókor eltüsszentett sóhaj,
s öledbe pottyan, mit a szíved keres.
