Volt időm, s én akkor az időben voltam.
Leszálltam mélyre; lelkem vonaglott,
a légzés teher lett, fojtás,
gondolat izzadt, könyörtelen.
Mondják: az a hír járja,
hogy aki szem nélkül látja életét,
vakon él tovább.
Szemfedele takarja porra való testét,
lelke üdvözül — vagy pokol martaléka lesz.
Üdvözlégy… de ne csak odaát!
Itt, az emberi létben tedd a csodát.
Peregnek az évek, rövidül a szál,
nehéz a szeretet útján járni.
Ima, tanítás, hit, erkölcs — nem pazarlás.
Mind útmutató, híd a tett felé.
Mit tehet az ember, ha gyarló a király?
Ó, szószékem: lelkem töviskoszorúban áll.
A tudat pang, néha lomha, néha tudatlan,
cudar kevély, olykor ateista.
Pedig — ha másban nem is —
legalább egymásnak hihetnénk.
Dicső az, ki magasztos emlékekben él,
de a földi jót megteremteni nem másnak,
csak magunknak kell — nem önzés ez.
A halál kopog, és visz mindent.
Ne legyünk fukarok egymáshoz.
Tengődik a szegény gyerek,
sorsáról nem tehet,
mégis ostorozza, ki csak számol, terel.
Ember az ember, nem más.
Kor, különbség nem vált.
Ideiglenesen vagyunk itt a földön;
jobb lenne bér helyett a börtön,
mintsem elszenvedetten meghalni.
Isten.
Ki vagy — sokaknak még az sem.
Odafentről és a fejben mondd el:
mi az élet, mi a cél, mi az értelem,
ha egymás ellen élünk, fajból nem független.
A nép önvallomása a kulturális kódexben:
a szeretet éltet.
Csak megtenni nehéz — a lelkek súlya.
Ne odaátra, itt legyünk jómódban.
Isten kéri, én tőled,
ő tőle — s mindenki tőben törne feljebb,
hisz egyformák vagyunk.
Nem a szeretet az egyetlen kiút.
A szavak tisztaságában rejlik a kulcs —
ember maradni, embertársként.
Így száll béke lélekben az Úr elé.
