a baj egyedül jár, malaclopó kabátban, és
terveket forral. elterülve, behunyt szemmel
az ágyon, csak vagyok, nyakam fáj, lábaim
puhán és üresen nyúlnak ki belőlem, mint
két összerágcsált végű szívószál. a
sötétben olajkutak égnek némán, előttük
emberszabású árnyak. utolsó minden,
utolsó korty bor, utolsó idők, utolsó lenyelt
és visszaöklendezett keserűség. sorba
nem állás, csendes lázadás, az értelmetlen
az értelmetlenség ellen. tegnap álmomban
túrógombócot ettem egy nővel, aki valaha
nagyon szerettem. talán még mindig
számolok valamiféle irgalommal. az első
alkalom után, mikor tettem egy gyors kört,
és nem fulladtam le, és sikerült
párhuzamosan parkolnom saját elcseszett
ötleteimmel, azt hittem, tudok verset
vezetni. ha egyszer megtalálom a
szavakat, éjjel, mikor az emlékek alszanak,
ablakon át menekítem, tetők póznáira
tűzöm, puncik réseibe illesztem őket. ez az
egyetlen esély, talán ezzel is együtt lehet
élni, mint egy elrontott műtét óta a
vándorló, folyton kitörni feszülő
fájdalommal.
