Súgtam, üzentem.
Mutatóujjamra ráfagyott a hívó mozdulat,
míg te gavallérosan szórtad ki
az utca kövére a közös mosolyokat.
Torkomba ócska purparlé ruhában
szorultak be a kiáltások
s megalázottan térdeltek eléd
Önzetlenséged rabságából amnesztiát könyörögni.
Elég! Elég!
Grand kanyonodról visszaverődött minden szó,
már levegőt sem kaptam,
s még nem tudom miért jó,
hogy az Isten markába zárta
anyátlan, szökevény sóhajomat.
