árnyam parlaga megroppan,
élnék így, de sosem jobban,
mint tegnap, s ma a holnapnak
még megsúgom: „ahol laknak
vérző átkaim, ott élek”,
tompulhatnak a zord élek,
hullhat mélybe a nagyszínpad
nincs rút éj, ami nem virrad,
s nincs hajnal, mi sosem lesz dél,
tört csönd súgja, hogy: „elvesznél
álmos végtelen erdőben”,
lelkem válasza: „felnőttem,
s vérem fellege úgy ment el,
hogy mit tenni az új renddel
nem tudtam, de a vágy reng, és
megkezdődik a kármentés
