már kocsonyássá alkonyodott ez a tél is, az embert
nem hordják el a durva szelek, nem fagy ki a vére,
nem törik apró jégdarabokká, így ki a térre
léphet végül, s bár volt meggyanusítva: sosem mert
hajlani jobbra, se balra, de álmai így is olyan szép
hókupacokká olvadtak, hogy nézni is éppen
annyira jó, mint majd megfürdeni jéghideg éjben,
s lopni reményt onnan, hol még soha hajnali vendég
nem járt, így hát ajtajait nem csukja be többet,
hátán hordja el innen a fájó, édeni csöndet,
s megzabolázza a fényt, mert ezt kell tennie végül,
porhavak ébresztik fel a vérét, hamva ezüstjét
fények eresztik a vízbe, ezerfele árad a füst szét,
mert neki új tavaszok szolgálnak majd menedékül
