Én Nem tudtál te semmit,
de sejtettél mindent,
sikoltja az élet
és önti rád a kételyt,
hogy féltékeny remény
lesz erényed, hiszed,
de verem lesz az,
mibe bele zuhansz.
„Nekem higgyél,
ne a szemednek,”
- így beszélt urad.
Álnok pokol napok,
hol életed letiport virágai
holtan hervadnak.
Ő De te sem adtad vissza az önbizalmam,
soha nem volt kincsem, de hittem, hogy én,
érek majd neked kincset, a semmitől többet.
Tudlak majd úgy szeretni,
mi kimozdítja szögéből a földet,
hattúdalod leszek, de dal helyett,
csak fekete hattyúd lettem,
halálom kárhozza majd a lelked.
Én A van és a nincs:
mint vágóhídon a barom,
a szerelmem úgy dőlt el a jelenben,
s folyik le vérrel együtt a kanálisba
és marad bennem a közöny,
a negatív hit, egy belső önszuggeszió,
hogy akarom, mert jó az nekem,
hogy vagy, és nincs életemben
jelen a „nincs”, az üres semmi.
Betöltesz valami űrt, mit ésszel akarok tudni
de szerelem helyett lelkemben a közönyt
dédelgetem. Mint kutya, lábaimhoz telepszel
és nézel rám hűséges szemeiddel,
ötven év dresszingje kiölte méltóságod,
mikor férjed lelki nadrágszíjjal vert,
megalázott és most lettem én kutyaházad,
meleg fészked, függönyöd a világra,
ablakod a semmire, a jövőtlen jelen
pillanata, de csak futó homok vagyok,
mire várat akarsz építeni,
azt híve, örökre állnak majd a falak.
Tanítom, magyarázom neked milyen
nőnek lenni, milyen állat az emberben
lakó büszkeség, az öntudat,
aki vagyok: hát én a legjobb,
hinni kell ezt, ha hamis akkor is.
Most gyermeteg lelked, mint kaucsuk babáé,
szemed riadt madáré, kezed tétova,
simogatnál, de félve, hiszed tüzes vas
amivel játszol, mi megéget, pedig akarod,
hisz kit szeretsz, azt remegő szívvel szereted.
Játszani a szerelmi játszmát tanítok neked,
ász lenni és nem tök alsó, nem letérdelni
egy férfi elé, hanem felrepülni fölé,
hadd legyen ő, ki akar jobban, mint te, a nő.
