Az emberélet végéhez közel eltéved benned egy sötétlő erdő. Vadak morajlanak, ha vétkezel; engedelemből egyre új elem nő; az alabástrom éjszakák ködéből kiszabadulni: megváltó mutatvány.
Mintha más bolygót keresne egy délkör!
Sellő utazik szellős hullám tatján;
helyet cserél az igék egy személye;
beszéded: holtak vereségei.
Dante vezeti Orpheuszt a mélybe,
Dantét szín alá Orpheusz viszi;
s látni, amin látomás alig vág át,
az elme véghetetlen alvilágát,
ahol nemesfényt virágzik sötét:
az alabástrom éjszakák ködét.
Krisztust ismétli minden alászállás.
A benső ember járatlan vidék?
Májusért tél a legmerőbben hálás?
Ki fent lelte meg Eurüdikét
– miután magát megtalálta lent,
hol tudatlan a tudat megjelent –,
az alázatos éppenúgy akarnok,
csak lemondani akar ernyedetlen?
Mitől kicsordul meder, hidak, partok:
a szép az utolsó csepp a tengerben.
Amíg a test kérdéseire hallgatsz,
nem hallod meg, mit válaszol a lélek.
Pedig az anyag nem csak riadalmak.
Pedig az angyal nem csak vezeklések.
Nemtelen igen úgy vallatja ki
a névtelent, ahogy sír valaki.
Rügyet bont csillag, holdak szirmokat.
Madaras térben a levegő megtér.
Új élet embert elősimogat…
Csordultig lombos erdővel a magtár.
Ki hűséghez hű, mint a tavaszok,
a szeretetet összetévesztette
a szolgálattal – és igaza volt.
Az igazság a legszentebb téveszme?
Menny kúriáján a pokol csak tornác?
Jelentés mögé rejlenek a formák.
