Rizsföldek, amerre szem ellát,
oszlopos tető alatt ülünk,
imádom ezt a szép sziesztát,
és eső esik, nem vénülünk.
A hegy tetején van a lakunk,
az asztallapja olyan fényes,
itt veled mindig ketten vagyunk,
önmagam és meghasadt énem.
Akárhány arcom létezik is,
az esőfüggönyt mind imádja,
a köveket, ha már fosszilis,
ugyanúgy mikor frissnek látja.
Amint ölelnek az illatok,
a zöldek, sárgák és fehérek,
akár a legbelső ablakok,
ki-be csukódnak és elérnek.
A bambusz székemben hintázom,
apró csészémben jázmintea,
a halál körüli indákon
ilyenkor nyílik orchidea.
