A test a meztelenségétől pirul, a lélek az öltözékétől. ( Gustave Thibon )
A külső világ ragyogása könnyen ámulatba ejti az embert. Csillogása, szüntelen csábítása magához vonzza és fogva tartja. Gyakran érzi magát jókedélyűnek, majd ugyanilyen gyorsan válik szomorúvá, csalódottá a földi létezésben. A fizikai érzékeléssel felfogható világban olykor szenved, máskor elkeseredik, és újra meg újra kényszert érez arra, hogy meghódítsa ezt a világot, mintha magabiztosságát csupán a külső sikerek igazolhatnák.
Miközben uralni igyekszik a külső elemeket: tárgyakat, kapcsolatokat, az időt - könnyen ezek kiszolgálójává is válik. Meghajol az elvárások, hatalmi rendszerek, a mindennapjait meghatározó erők előtt. A külső világ viharfelhői sötétséget boríthatnak rá: a boldogság múló emlékké válik, a félelmek és aggodalmak pedig árnyékként nehezednek a lelkére.
A belső világ ezzel szemben a béke szigete lehet. Ott, a láthatatlan mélységben harmónia lakozik. Ahogyan Achilleus a csaták idején is megtapasztalta a szerelem csendes menedékét, úgy az ember is rátalálhat saját belső nyugalmára. A végtelen egyszerűségben minden összekapcsolódik és a létezés simogató egységgé válhat.
A modern társadalomban mintha általánossá válna a magány. Az emberek szerepekbe bújva élnek, normákhoz és belső parancsokhoz igazodnak, mialatt önmaguktól eltávolodnak. Szinte csak egy betegség vagy a halál közelsége döbbenti rá őket arra, hogy nem élték meg igazán mindazt, amiben részük lehetett volna.
A hétköznapokban egészen ritka az a találkozás, ahol két ember valóban a teljes lényével tud jelen lenni, tudja megérinteni a másikat.
A kifordított ember eszménye ebből a hiányból születik. Az a vágy hívja életre, hogy az ember önmagára találjon önmagában: gondolatai, érzései, teste és lelke egységet alkosson. A keleti bölcselet által „Maya fátylának” nevezett illúzió lehulljon róla, és a belső valósága láthatóvá váljék. Amikor a fej és a szív összhangban van - ahogyan a Tao Te Ching tanítja -, megszűnik a meghasonlás.
A kimondott szavak felszíne alatt ugyanis ott rejtőznek a mélyebb rétegek. Az elharsogott mondatok mögött vágyak, indítékok, kielégítetlen szükségletek és áramló érzések lelhetők fel. Több konfliktus is fakadhat abból, hogy az ember pusztán a szavak száraz jelentésére figyel, a szavak mögötti érzésekre, hangulatokra és lüktetésekre szinte alig.
A kifordított ember világában az érzések, rezdülések, finom mozzanatok is láthatóvá válnak. Se álarc, se magyarázkodás. Se védekezés, se támadás. A lelki sebek, az érzelmi fájdalmak vállalhatóbbak lehetnének. A szív jajongása nem keltene félelmet.
Nézné mindenki a másikat érdeklődve. Figyelné a másikban feltárulkozó lélektartalmakat: a tomboló s romboló haragot, a mögötte érkező tehetetlenséget. A vörösképű féltékenységet, a mögötte utazó elvesztéstől való rettegést. A puskaporszagú dühöt, a nyomában talpaló kétségbeesést. A mindent véglegesen eltipró gyűlöletet, s az utána loholó szeretetéhséget. A megtapasztalást kísérő sírás nem a gyengeség jele volna, hanem az, ami: megkönnyebbülés.
Az igazi átalakulás pedig akkor következhetne be, ha nem a másikat venné nagyító alá valaki, hanem saját magát. A csoda nem a külvilág megváltoztatásával kezdődhetne, hanem az ember belsőjével. A negatívnak nevezett érzéseket így nem tudná eltakarni, és nem is másokra vetítené, hanem átélné. Tudatosítaná. A fájdalom elfogadása és megélése, paradox módon, táplálékká válhatna a lélek számára. A megélt, megdolgozott szenvedésből születhetne meg a szívben a valódi öröm. A látható erő.
Miközben uralni igyekszik a külső elemeket: tárgyakat, kapcsolatokat, az időt - könnyen ezek kiszolgálójává is válik. Meghajol az elvárások, hatalmi rendszerek, a mindennapjait meghatározó erők előtt. A külső világ viharfelhői sötétséget boríthatnak rá: a boldogság múló emlékké válik, a félelmek és aggodalmak pedig árnyékként nehezednek a lelkére.
A belső világ ezzel szemben a béke szigete lehet. Ott, a láthatatlan mélységben harmónia lakozik. Ahogyan Achilleus a csaták idején is megtapasztalta a szerelem csendes menedékét, úgy az ember is rátalálhat saját belső nyugalmára. A végtelen egyszerűségben minden összekapcsolódik és a létezés simogató egységgé válhat.
A modern társadalomban mintha általánossá válna a magány. Az emberek szerepekbe bújva élnek, normákhoz és belső parancsokhoz igazodnak, mialatt önmaguktól eltávolodnak. Szinte csak egy betegség vagy a halál közelsége döbbenti rá őket arra, hogy nem élték meg igazán mindazt, amiben részük lehetett volna.
A hétköznapokban egészen ritka az a találkozás, ahol két ember valóban a teljes lényével tud jelen lenni, tudja megérinteni a másikat.
A kifordított ember eszménye ebből a hiányból születik. Az a vágy hívja életre, hogy az ember önmagára találjon önmagában: gondolatai, érzései, teste és lelke egységet alkosson. A keleti bölcselet által „Maya fátylának” nevezett illúzió lehulljon róla, és a belső valósága láthatóvá váljék. Amikor a fej és a szív összhangban van - ahogyan a Tao Te Ching tanítja -, megszűnik a meghasonlás.
A kimondott szavak felszíne alatt ugyanis ott rejtőznek a mélyebb rétegek. Az elharsogott mondatok mögött vágyak, indítékok, kielégítetlen szükségletek és áramló érzések lelhetők fel. Több konfliktus is fakadhat abból, hogy az ember pusztán a szavak száraz jelentésére figyel, a szavak mögötti érzésekre, hangulatokra és lüktetésekre szinte alig.
A kifordított ember világában az érzések, rezdülések, finom mozzanatok is láthatóvá válnak. Se álarc, se magyarázkodás. Se védekezés, se támadás. A lelki sebek, az érzelmi fájdalmak vállalhatóbbak lehetnének. A szív jajongása nem keltene félelmet.
Nézné mindenki a másikat érdeklődve. Figyelné a másikban feltárulkozó lélektartalmakat: a tomboló s romboló haragot, a mögötte érkező tehetetlenséget. A vörösképű féltékenységet, a mögötte utazó elvesztéstől való rettegést. A puskaporszagú dühöt, a nyomában talpaló kétségbeesést. A mindent véglegesen eltipró gyűlöletet, s az utána loholó szeretetéhséget. A megtapasztalást kísérő sírás nem a gyengeség jele volna, hanem az, ami: megkönnyebbülés.
Az igazi átalakulás pedig akkor következhetne be, ha nem a másikat venné nagyító alá valaki, hanem saját magát. A csoda nem a külvilág megváltoztatásával kezdődhetne, hanem az ember belsőjével. A negatívnak nevezett érzéseket így nem tudná eltakarni, és nem is másokra vetítené, hanem átélné. Tudatosítaná. A fájdalom elfogadása és megélése, paradox módon, táplálékká válhatna a lélek számára. A megélt, megdolgozott szenvedésből születhetne meg a szívben a valódi öröm. A látható erő.
Az önmagára figyelő ember fokozatosan egész-ségessé válik - azaz egésszé egészül össze. Mert szembenézett gyermekkori sérüléseivel, elgyászolta hiányait, levált a múltba visszahúzó béklyókról. Egyesített magában többféle tartalmat: jellemvonásokat, tulajdonságokat, mintákat, motivációkat, a nőies és férfias minőségeket, tanultakat.
A létrán halad tovább, fokról fokra: hátralép önmagától is, és már csak figyel.
A külső világ csillogása többé nem ejti rabul. Nem akarja birtokolni, és nem akar benne elveszni.
A kifordított ember nem kifelé él, hanem jelen van. Így a ragyogás nem vakítja el, hanem megvilágítja.
A létrán halad tovább, fokról fokra: hátralép önmagától is, és már csak figyel.
A külső világ csillogása többé nem ejti rabul. Nem akarja birtokolni, és nem akar benne elveszni.
A kifordított ember nem kifelé él, hanem jelen van. Így a ragyogás nem vakítja el, hanem megvilágítja.
