Szinay Balázs ▶ Gyermekké tettél // József Attila megzenésített verse

A szerelem emberi szintjei Martin Bubert olvasva és a költészet fényében

Ezt az esszét nem kívülről írtam. Nem azért, mert a szerelemről „mondani akartam valamit”, hanem mert túl sokáig éltem benne úgy, hogy közben nem vettem észre, hol sodor el, hol akad el, és hol szűnik meg megtartani.

A költészet segített megkülönböztetni ezeket a pontokat. Nem válaszokat adott, hanem látást. Megmutatta, hogy az intenzitás nem azonos a mélységgel, hogy a maradás nem mindig hűség, és hogy a szeretet legérettebb formája gyakran a legcsendesebb.

Martin Buber nyomán tudjuk, hogy az ember két világban él: az Az világában, amely összefügg térben és időben, és a Te világában, amely nem ezek mentén szerveződik. A Te nem tárgy, nem tapasztalati adat, hanem jelenlét, amely a viszonyban történik meg.

De Buber azt is kimondja: az egyes Te a viszonyfolyamat lezajlása után szükségképpen visszatér az Az világába. És az egyes Az csak a kapcsolat által válhat ideiglenesen Te-vé. Ez a mozgás elkerülhetetlen. Nem maradhatunk állandóan a jelenlét intenzitásában. Időről időre ki kell lépnünk belőle, hogy értsük, mi történt velünk, mivé lettünk a kapcsolatban, és mi maradt meg belőlünk utána.

Ez az esszé ebből a kilépésből született. Nem a kapcsolat tagadásából, hanem abból a szükségből, hogy rálássak: mikor voltam Te-ben, mikor ragadtam bele egy Az-zá dermedt viszonyba, és mikor sikerült újra megtalálni azt a szeretetet, amelyben jelen lehetünk egymás számára anélkül, hogy eltűnnénk.

Sokáig hittem, hogy a szerelem akkor igaz, ha mindent kibírunk érte. Ma inkább azt gondolom: akkor igaz, ha nem tagadja meg tőlünk a kilépés jogát, a megértés idejét, és a visszatérés lehetőségét.

Ez az írás nem ítélkezik a szerelem különböző alakzatai fölött. Mindegyik emberi. Mindegyik ismerős. De nem mindegyikben maradunk meg önmagunkként. I. szint – Szerelem, amely elsodor Ady Endre: Lédával a bálban Sikolt a zene, tornyosul, omlik Parfümös, boldog, forró, ifju pára S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra. »Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk. Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat A víg teremben némán szerte-szórjuk. Elhal a zene s a víg teremben Téli szél zúg s elalusznak a lángok. Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve Rebbennek szét a boldog mátka-párok. Ady verse nem szerelmi vallomás, hanem látomás. A szerelem itt nem kapcsolat, hanem esemény: fény, zene, végzet, kiválasztottság. A „fekete pár” nem két ember, hanem egy sorsalakzat, amely belép a világ rendjébe, és maga körül mindent átrendez. Ez a szerelem elsodor. Nem kérdez, nem mérlegel, nem tart meg. A pusztulás esztétikai rangot kap, a fájdalom jelentéssé válik. És mindez gyönyörű. Éppen ezért veszélyes. Mert ezen a szinten a szerelem még nem teszi fel a kérdést: ki marad meg benne? Aki itt szeret, nem dönt, hanem része lesz egy történésnek, amely nagyobb nála. A sodró szerelem a magyar lírában ritkán boldog. Gyakrabban végzet, mint kapcsolat: elsodor, felemel, majd magára hagy és közben gyönyörű nyelvet teremt a pusztuláshoz.  Ady nemcsak Lédával a bálban-t írta meg, hanem egy teljes végzet-szerelem mitológiát. Elbocsátó, szép üzenet A szerelem mint önigazolás és pusztítás egyszerre. A búcsú nem felszabadít, hanem ural. Héja-nász az avaron A sodrás itt már nyíltan halálmetafora. Nem két ember, hanem két ösztön csap össze. Szeretném, ha szeretnének A hiány hajtja a szenvedélyt, a vágy nem talál tárgyra, csak fokozódik. Adynál a szerelem gyakran nem kapcsolat, hanem sorscsapás. József Attila: Nagyon fáj A szerelem mint egzisztenciális szükség, amelynek hiánya is pusztít.

Tiszta szívvel (átvitten ide sorolható)

A vágy totális, kompromisszumképtelen ezért önveszélyes. József Attilánál a szerelem nem sodor, hanem szakadék felé húz. Romantikus pusztulás, női hangon Csinszka (Boncza Berta): Vallomás A szerelem mint önátadás Ady árnyékában. Nem két egyenrangú hang szól. Itt a sodrás aszimmetrikus: egy erősebb személyiség gravitációja. Sorsszerű, mitikus sodrás Babits Mihály: Esti kérdés (részben ide sorolható) A vágy és erkölcs feszültsége. A szerelem kozmikus kérdéssé nő. II. szint – Szerelem, amely elakad A következő szinten már nincs bálterem. Nincs zene. Nincs végzet. Van felismerés. A kapcsolat megszűnt, a másik továbbment, de a szeretet nem mozdul vele együtt. Vázsonyi Judit: Maradok Amikor már minden percünk múltba néz, ha emlékem benned meghalni kész, ha már nem jelentek neked semmit, a „veled” szó lehull veszítve szárnyait, ha már létezésem is letagadod, mert egy másik szerelem felragyog, fakó a múltba néző képzelet, hisz jobb előre nézni, meglehet, Leteszed akkor szerelmem terhét, mint csomagot, ami volt, csak árnyék. Akkor én az árnyékban megbújok Szeretni téged ott maradok, maradok. „Akkor én az árnyékban megbújok Szeretni téged ott maradok, maradok.” Ez a szerelem nem vak. Látja az aszimmetriát, érti a veszteséget, nem áltatja magát kölcsönösséggel. És mégis elakad. Ez érzelmileg igaz szeretet, de kapcsolatilag már egyoldalú. Nem rombol, nem követel, nem bánt, csak önmagát függeszti fel. Itt a szerelem már nem végzet, de még nem szabadság. Nem elsodor, hanem helyben tart. Ez a szint különösen megtévesztő, mert erkölcsileg könnyen megszépül: hűségnek, nagylelkűségnek, tisztaságnak látszik, miközben az ember lassan eltűnik belőle.  További példák a megőrzött, mozdulatlan szerelemre  Juhász Gyulánál ez egész életformává válik: Az Anna örök c. vers kanonikus példa: a szerelem nem történik, hanem megmarad. Milyen volt… A múlt egyetlen pillanatba zárva. A szerelem emlékké dermed, de nem enged el. Juhász Gyulánál a szeretet időn kívül marad, és ezért nincs jövője.  Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal A szerelem itt hangulat, nem kapcsolat. Nem fáj nyíltan, de nem is mozdít. Babits Mihály: Mint különös hírmondó (átvitt értelemben) A szeretett alak jelképpé válik, nem valódi Másikká. Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz A szerelem finom, halk, passzív. Nem kér, nem lép, csak őriz. Tóth Árpádnál a konzerválás melankolikus szépség. III. szint – Szerelem, amely megtart III/a – A szeretet, amely teret kér A harmadik szint nem ott kezdődik, hogy minden rendben van, hanem ott, hogy az ember megáll. Vázsonyi Judit: Lélegezz hát Mi lesz az álmokkal, ha célba érnek? Mi lesz, ha vágyaidra ráígérnek ködselyem takarta csodák? Ha önmagadon át új utakra lelsz? Hisz kapuk nyílnak, csukódnak egyre, s vezetnek hegyre, vagy völgybe le. Kéjmágus éjszakák meg nem tartanak, csak salak, kicsapódott kristály, amit már fel nem oldhatsz újra semmilyen anyagban, s véred hordalékaként rakódik szívedre terhe, a mélybe húz, mielőtt felemelne... Mégis! Mégis esküszöm minden lélegzetvételedre! A Lélegezz hát nem ígér boldogságot. Nem mondja, hogy a vágy rossz, nem állítja, hogy az odaadás tévedés. Csak azt kérdezi meg, amit az első két szint még nem mert: mi történik velem közben? Ez a kérdés nem költői dísz. Ez önvédelmi kérdés. A vers felismeri, hogy nem minden beteljesülés megtartó, nem minden csoda emel, és nem minden intenzitás jelent kapcsolatot. A vers határt húz – nem a másik ellen, hanem az eltűnés ellen. Ez a szeretet még nem ígér együtt maradást. Csak azt, hogy nem tűnünk el benne. III/b – A szeretet, amely együtt halad Robert Burns: John Anderson, szívem John

John Anderson, szivem, John

kezdetben, valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,

hajad leng deresen,

de áldás ősz fejedre,

John Anderson, szivem.

John Anderson, szivem, John,

együtt vágtunk a hegynek,

volt víg napunk elég, John,

szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már

kéz-kézben csöndesen,

s lent együtt pihenünk majd,

John Anderson, szivem.

ford: Szabó Lőrinc Ahol a Lélegezz megállít, ott Burns verse elindít de már nem sodor. Itt a szerelem nem esemény, nem áldozat, nem maradás az árnyékban. Hanem közös út. „Együtt vágtunk a hegynek… Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen.” Ez a szerelem nem kiválasztottság. Nem hősi. Nem végzetes. Ez kölcsönös jelenlét az időben. Két ember együtt ment felfelé, és együtt jön lefelé. Nem egyik a másikért tűnik el, hanem egymás mellett maradnak. Ez a szeretet elfogadja az öregedést, a veszteséget, a végességet és nem próbálja megszépíteni. Nem ígéri az örökkévalóságot. Csak egymás mellett maradást. A költészet nem azt mutatja meg, melyik szerelem igaz, hanem segít észrevenni a különbségeket. Mindegyik forma emberi. A kérdés nem az, melyik szebb, hanem az, melyikben tudunk megmaradni önmagunkként, anélkül hogy lerombolódnánk, vagy megrekednénk egy olyan kapcsolatban, amely a valóságban már nem létezik. Martin Buber tanításával élve: a megszólított „Te” nem birtokolható. Ha nem tud visszatérni a megértés terébe, akkor már nem kapcsolat, hanem rögzült kép, és nem élő emlék, amely az Én gazdagodását szolgálná.