Akár egy titkos sebhelyt valahogy úgy
testált reám fájdalmat, háborút
e különös nyughatatlan fekhely.
Melyben mint bűnös halottak,
átkozottak, nem lelhetek nyugalomra
kopogva mélyen lent a síromban!
Nincs soha fény idelent.
Ebben a szűk űrben teremt
elhagyott időt az Isten.
Bár csak a jót szerettem, hittem.
A világ eltaszított magától,
szívem kifakult a nyomasztó magánytól.
Bárhol járok én egyedül,
ott bent mélyen, legbelül.
egy egész világ zsong, hegedűl.
De nem hallom a szép dalokat,
elnézem a tűnő napokat,
s ím itt maradok, árván, önmagamban.
Ezer darabban pihen az elmém,
csillagos égben az éjszakákba rejtve!
Elfelejtve a végtelen,zajtalan tengerén.
Mint a kő én olyan lettem!
Partonhagyott társtalan szilárdság,
nincs senki én mellettem,
És nem várom már hogy kiássák
sárbaragadt hideg alakom.
Szánalmamban létem a semminek adom.
