Meddig ér egy vers? –
álmomban ezt kérdezte tőlem egy ács.
Ilyen kérdést soha nem hallottam még.
Micsoda megközelítés – gondoltam,
egészen megrémültem tőle. Elkezdtem
körbe-körbe járni, feltérképezni a nagy
szellemi bárkát s, hogy biztosra menjek,
keresve kutattam minden lehetséges
szemet bökő kiálló szálkát.
Eszembe jutott így sok minden, de
válasz egy se. Mire az ács egyre merészebb lett,
tovább kérdezett, hogy például
verseiben a költő otthon lakik-e? Hadd kérdezzem
másképpen, azt mondja: és ha, – mondom ha,
mesterien, szavakkal építkezett, fontos-e vajon,
kérik-e számon tőle, mit épített fel, és ezzel kiknek, mit üzen?
Nekem Pessoa jutott az eszembe, azt írja valahol,
hogy „A költők közt sok a művészkedő iparos, /
Úgy faragják a verseiket, / Akár az ácsok a gerendát!…/
Ne is válaszoljon! Jobb ez így mindenkinek.
Rettentően sajnálnám – mondja aztán ez az ács, -
ha, mondjuk aztán ács létemre,
hogy én is olyan leszek, mint más, ki
a szálkától nem látja a gerendát.
