Majd lehullik egyszer a jelmez a máz a csillagok is az égről s majd beszélgetünk szépen, szépről. Konokon összeszorul a száj a báj szétszalad a nyáj már le is fut a képről de mi együtt leszünk szegről-végről.
Aranypapírból vágunk vágyakat szárnyakat csillagokat az égre monoton mantráljuk megérte, megérte… Vizben áztatjuk lábunk mossuk kezünket arcunkat lelkünket elhalt hámsejtjeinket közben hajunkkal babrálunk körbe tekerve virágéneket kántálunk. Majd lehullik egyszer minden fej az ember tátott szájjal bámul az önmegsemmisitő rákfene világ aljából. Mivé is tette istent játszva hittelen könyörtelen ember embert vetve koncul marha nyakán harang kondul a lélek fényt koldul- Aztán csend lesz. Angyalok énekelnek. Távolban egy nagy fa. Senki nincs alatta. Csak csend… Az óra ketyeg. Korhadó fa törzsén kígyó tekereg.
