I
Ember vagyok. Magam körül
felsöprök, felmosok és
tisztán tart, hogy józanul
gondolkozok. Vagyok.
Vagyok. Kisemberként
robotolok, míg csattognak
a gépek. Hangjukba
belefulladok. Kisember vagyok.
Nem vagyok. Előttem számlák:
nem marad semmi; nem érek
semmit. Befizetem és nem tudok,
csak egy keveset enni… így vagyok.
Újra felkelek. Itthonról elmegyek,
de rendet másként rakok. Nem
motivál az élet… szomorú halott
vagyok. Pedig élek.
II
Lennék már becstelen én is…
Új tisztaság kell, új ruha és
illatok. Bennük rejlő új élet a vágyam,
úszni a pénzben, elégni míg ölelnek
női karok, s hozzámsimulnak kerek
mellek… ezt akarom.
Lennék már a Nagy-kisember, kit
felemel a szél és fentről
leköp. Lennék én, ki más sorsa felett
dönt, míg amaz megfullad a Nincsben
és szemébe szökik a cigarettafüst.
Lennék már. Én is… Híres senki.
III
Hiába próbálkozom. Kifosztottan,
magányosan sétálok. Munkából
haza ritkán járok. Nincs nekem
semmim. Az út szélén egy csendes
kocsmát látok. – Mostanában
ide térek és elfeledem a tisztaságot.
A sör habját szopogatom és
képzeletemben Nagy-kisemberré válok.
