A szemembe dobott szavak éle
átmetszi a könnycsatornát,
a dagály szintje a peremig felér,
nem elég mély az öböl,
visszanyelni az özönvizet,
hogy elmerüljenek a bordák,
a belém dobott kövek.
A koszorúér az utolsó látóhatár,
az aorta oxigénért pulzál,
a gége egy fuldokló mikrofon,
a dobhártya megfeszül,
a nyitány kiszorul, a tekintet
a freskó Olümposzára menekül.
Elmosódik az aranyfüstös külvilág,
Zeusz szuggesztiója csitítja,
a tüdőből feltörő lökéseket,
visszafojtja a rengést,
a tajtékok heves csapkodásait
a belsőszerveken.
Bársonyfüggöny gördül,
a duplikált színtér eggyé vált.
A selyemként hullámzó
jelenet bájára összpontosítok.
A melankólia motívumai
elringatják a lélek rívását.
Szinte megelevenednek
a karnagy absztrakt firkái
a hófehér tüllszoknyán.
A vonósok hangjegyei
egyesével lépkednek felfelé
a befeszült csigolyákon.
A nyakszirtbizsergető dráma
mélysége elvon, megnyugtat,
feltölt édes, élénk színekkel,
hiányod a páholy fényeivel
együtt, buborékokba fullad.
Percről-percre, észrevétlen
újjáépítik magukat sejtjeim,
míg a rózsaszín balettcipőbe
bújtatott remény elvérzik
a vörös bársonyszék karfáin.
