Szétfoszlott hátamon
a gondviselés ostora,
vonalkód éjjelem,
okulások ostroma.
Száraz már kezem
mellyel visszadobtam
egy hervadó nyáron,
hűtlen aranyhalam.
Sűrű a korom,
reggelig sem látok,
közel a korom,
mikor fajsúlyt váltok.
Úgy koccan hangom
a csupasz falakon,
mint utolsó garas
a sárga fogsoron.
Lepattantak lábamról
bilincses kényszerek,
mint átok, „itt állok,
másként nem tehetek”.*
*Luther Márton híres kijelentése.
