A hajnal peremén fénycsík mozdul,
új napot szül az ősi világ,
fáradtan veszi fel köpenyét az éj,
csillagok között pihenni tér.
Régi árnyak suttognak halkan,
lélegzetem kaput nyit feléjük,
falon futó szürke vonalak,
átkarolnak, de nem válaszolnak.
A múltam virágai elenyésznek,
elszáradt ágain halott szirmok,
lepergett velük egy nehéz élet,
már nincs jelen, csak örökké.
A bőröm alatt eltitkolt képek,
elsárgult szavakba oltott arcok,
tűnő idő tépi szét őket,
szélbe szórt átkok között élek.
Sorsom mint égre nyíló végzet,
mára csak halvány képzelet,
álmaimban éltem csak szépen,
csak itt volt boldog fagyott szívem.
Lelkem tépett szárnyú madár,
sikátorok felett lebeg súlytalan,
már nem vár a lenti világ,
az időm örök és végtelen.
Világok határán lobban egy csillag,
új otthonom üzen talán,
búcsúm egy néma isten hozzád,
csillaghajón utazom tovább.
