Csak egy harapás. Ott
fehérlik a nyoma a piros
almán, Éva kezében. Mint
az elveszett ártatlanság,
olyan fehér a harapás,
és mint a haragos Éden
tüze, olyan piros az alma.
És a sokszínűből a feketébe érkezik az ember, az egyértelműségből a
semmit nem értésbe, hol fájdalommal hozza világra magzatát a nő, hol
vért izzad a férfi, hogy keze munkájának gyümölcse legyen, hol ruha
kell majd, mi elfedi a gyönyör helyét, és átkozott lesz a test, ami vágyik
a gyönyörre, hol a kígyó marad velünk, minduntalan sziszegve a fülünkbe,
immár olyan vagy, mint Isten: szabad a jó és rossz választásában.
A rosszat választjuk,
minduntalan. De minden
érintésben felsejlik a tudás
a határon túliról. Ahová
már nem léphetünk. Ami
mégis van, talán. Ahonnan
kiűzettünk. Ahová vissza -
vágyunk.
