Még van erő az ablakhoz lépni,
nézni kifelé tompán, lüktető fejjel,
horgadó haraggal, míg egyre csak
esik, unottan, lustán, akár a bánat,
állna el végre, vagy zuhogna zúgva,
de nem, beterít mindent makacsul,
kedvet se, hitet se hagyva a mának.
Lenn lakkfeketén kanyarog a sztráda,
csiganyomként csillog a buszsáv,
lengve hunyorognak körbe a hű
fényfüzérek, maradék ünnepi díszek.
A benzinkutas különbékét kötött,
kuckójában horkol, asztalra nyúlva,
kint meg csak ugrál az ázott párduc
a cég cseszlett reklámlobogóján.
A hőerőmű tömzsi tornya szünetlen
böfögi föl a párálló fölösleget,
bevonva az eget nyugtató lazúrral,
a határoló hideglelős hegyek mögül
billegve érkezik a hajnali drónraj.
Nem tőgymeleg tejet hoznak a reggelihez,
nem roppanó zsemlyét, páros perecet,
berregésük, mint Abda felé a gyalogút,
az ébredezőknek nem sok örömet ígér,
Krisztusnak nyújtották így az ecetet.
Aki tehette, már mind elmenekült innen,
Uram, légy áldott, miben kellene hinnem,
hihetetlen, mormolja maga elé a költő,
hogy még mindig nem múlt el minden.
