I
mikor a város minden utat elzárt
az életet papírra írtam
fény-arcom így jutott át
a köd barikádjain
láttam: végtelenek
a búzatáblák és
láttam: a hátramaradottak
engem figyelnek
túl a szürkeség rácsain II
feléjük fordultam és
így szóltam:
„összetaposott melletekből
szedjétek ki a szilánkos
csontokat
és hagyjátok a vizek
lepedőjét
hogy megtöltse testeteket
saját teljességetekkel
és forrasszátok eggyé
újra önmagatokat” III
láttam: minden élőhalott
ki addig túl a rácsokon
gondozatlan kertekben
oszlott
egy abszolút nyugodt
őrültek-
háza mellett
levegővel és vízzel
kezdte táplálni magát
és láttam a keresztet
miről leemelték
azt a testet
melyben
nyolcmilliárd szív
dobogott IV
akkor a vas-eszmék messze tűntek
és újra felragyogtak az arcok
kalászok nőttek ki
a szemekből
és újra felragyogtak az arcok
mert a vas-eszmék messze tűntek V
azóta él az élet
és minden arc
fényessége
napokban
ragyog
azóta nincs
rám szükség
mióta az ember
érti:
„ember vagyok”
