Mind szeretnénk nyomot hagyni. Szeretnénk hinni, hogy volt értelme megszületni, hogy mindaz, aki s ami ÉN vagyok, az nem vész el nyomtalanul, az idő megőrzi. A gondolatainkat, a cselekedeteinket, megvalósított önmagunk kifejezéseit vagy tárgyi emlékeit, melyeket örökül hagyunk az utánunk jövőknek azzal a reménnyel, hogy ez talán őket is érdekli.
Pedagógusként a tehetséggondozás a feladatom. Művésztanárként ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt sokan képzelik. Talán a sporthoz tudnám hasonlítani, mely a művészettel megegyezően számtalan ágra szakad, és ahol nem mindegy, milyen testalkattal, fizikummal, állóképességgel rendelkezik a növendék. Hogy mihez van fizikai adottsága és mit fog bírni pszichikailag. A képzőművészet (a zeneművészettel egyetemben) ugyanilyen.
A rajzszakkörre, amit hétvégente tartok, többnyire felvételire készülők járnak. Nagyon konkrét elképzeléssel. Hogy hova is szeretnének bekerülni. Hogy melyik felsőoktatási intézményben melyik szak az álmuk. Mind azt kérdezik tőlem: „mit kell csinálnom, hogy felvegyenek? Milyen munkákat várnak?” Ilyenkor mindig azt válaszolom: „a rossz kérdést teszed fel. Egyelőre ne foglalkozz ezzel. Csak alkoss. Ahogy belőled jön. Itt nem kell megfelelned semminek.” Megnézem, mit produkál a delikvens magától. Mennyire merev, száraz, analitikus, kísérletező, felszabadult, lendületes, extravagáns… A munkákban minden ott van. A beállítottságunk, a jellemünk. Hogy félünk-e, vagy inkább merészek vagyunk, korlátok rabja vagy szabad szelleműek, szeretünk-e polgárpukkasztani vagy a tökéletességet hajszoljuk, még az is, ha titkolunk valamit… Látom. A vonalak megmutatják. Az eszközkezelés, a kompozíció… Az óra végén megkérdezem tőlük, hogy alapvetően ilyen-e a stílusuk, vagy ezt itt és most produkálták a hely szellemiségétől inspirálva. Ma már mindenkinek vannak dokumentált munkái a telefonján, amiket bátran mutogat, azokat is megnézem. Ugyanígy megkérdem: „Miért ilyen színű papírt választottál?” (Merthogy a szakkörön számtalan színárnyalatú papír van a fehértől a sárga-narancs-rózsaszín-piros-zöld-kék-lila-barna-szürkén át a feketéig.) „Először használtad ezt az eszközt/anyagot?” (Merthogy abból is van minden: a grafit- és színes ceruzáktól, a préselt grafiton és szénen át, ágszén, tus, por- és olajpasztell, akvarellfilc, tempera, akrill…) „Sikerült megvalósítani azt, amit szerettél volna? Elégedett vagy a munkáddal?” Mindent kifaggatok. Pár perc alatt. Végül megkérdem, hogy miért oda akarnak menni, ahová kitalálták? A saját vágyuk? Vagy más ötletét/ajánlását követik? Ezt követően jön a szakmaiság, s vele az útmutatás. A "Life Couch", ahogy ezt ma oly’ divatosan nevezik. Az életmód tanácsadás: „Neked nem másoknak kell megfelelni, az nem te vagy. (Vagy DE, mert vannak ilyen beállítottságú emberek is. A szolgalelkűek. Akik úgy érzik jól magukat, ha megmondják nekik, mit csináljanak és ettől boldogok. Ez egyetlen beszélgetésből is kiderül. Hogy miként fogalmaznak, milyen habitussal beszélnek…) Ha ezt az utat választod, sosem leszel a helyeden. Neked nem azon kell görcsölnöd, hogy milyen munkákat készíts, hogy ide, oda, vagy amoda felvegyenek, hanem meg kell találnod azt az intézményt, ahol téged keresnek. Te ILYEN vagy, téged igazából EZ érdekel, AZT a helyet kell megtalálnod, ahol RÁD várnak.” El szoktam mesélni nekik, hogy magam is beleestem ebbe a hibába. Alkotóként rengeteg pályázaton veszek részt, ahol korábban én is próbáltam megfelelni a kiírók elvárásainak azon gyötrődve, hogy mi az, amivel elnyerhetem a kegyeiket. Ahelyett, hogy dolgoztam volna felszabadultan hagyva, hogy engem találjon meg az a fórum, ahol azt keresik, amit én képviselek.
Azt mondják, a valaha hullott, s az ezt követően hulló hópelyhek miriádjai közt soha nem volt, nincs és nem lesz két egyforma. Ugyanígy vagyunk mi emberek is. Bármennyire hasonlít egymásra két egypetéjű iker, ők két külön személyiség. Érzéseiken, vágyaikban, a tetteikben… Soha nem volt, nincs és nem is lesz még egy olyan, mint mi magunk. A diákjaimat erre trenírozom: „ne másokat majmolj! Ne másokat kövess! Ne az legyél, akinek a divat mondja meg, hogy ki vagy – szoktam kántálni a valamikori Neurotic együttes hallhatatlan sorait, mely talán ma még aktuálisabb, mint valaha –, légy te, aki a divatot teremti! Mert unikum vagy.”
Az évek alatt számtalan diákot tereltem olyan mederbe, amivel gyökeresen más pályán indult el, mint amit megálmodott magának. Nagyjából mindenki grafikusnak készül, festőnek, szobrásznak vagy divattervezőnek, de „nem érdekel esetleg a média? És a jelmeztervezés? Mit szólnál a restauráláshoz?” nyitok ajtót előttük egy másik lehetőségre. Aztán sorra jönnek vissza hálálkodva, hogy életük legjobb döntése volt (többek között, mert felvételt nyertek, ami nem biztos, hogy sikerült volna ott, ahová eredetileg készültek), nagyon jól érzik magukat abban a közegben, amiről nem is gondolták volna.
Mind szeretnénk nyomot hagyni. Ki így, ki úgy… Én ezen a módon teszem.
