Egy nap egy kisfiú úgy döntött, megnézi, mi van a szivárvány végén. Érdekelte, miből áll, és mitől olyan színes. Nem ő volt az első, de biztos, hogy a legkitartóbbak közül való.
Elindult a szivárvány egyik vége felé, mely messze a város mögött tűnt el. Ahogy közeledett hozzá, észrevette, hogy a szivárvány változtatja a helyét, a vége mind odébb és odébb vándorolt. Egy pillanatra sem csüggedt, követte rendületlen. Hamarosan kiért a városból, de a szivárványt nem érte el. Most a közeli erdő felett ívelt át és a mögött bukott alá. Minél tovább ment, annál távolabbinak tűnt, de a gyermek nem adta fel, folytatta az utat.
Az erdő szélén magányos kunyhó állt, előtte egy lócán nénike ült olyan színes szoknyában, mint maga a szivárvány. A fiú elment volna mellette, be az erdőbe kitűzött célja felé, de az anyóka megállította:
– Hova-hova, te legény? – kérdezte.
– A szivárvány végéhez – felelte a kisfiú.
– Osztán minek?
– Meg akarom nézni, mi van ott.
– Hát nem tudod? – csodálkozott a nénike.
– Nem – rázta a fejét a lurkó.
– Ha érdekel, elmondom én neked.
– Tényleg?
– Persze. De csak akkor, ha ideülsz az ölembe.
A kisfiú berzenkedett az ötlettől, hisz’ kellően nagynak tartotta magát, rég volt, hogy bárki ölébe ült, ám a kíváncsisága erősebbnek bizonyult, hát ráhuppant az öregasszony csontos térdére, aki tartotta a szavát.
– Tudod, mi a szivárvány? – kérdezte. – Káprázat – válaszolt is mindjárt. – Káprázat, amit az eső és a nap közösen alkotnak. Az esőcseppek megtörik a nap sugarát, így hozzák létre a színeket.
A fiú csalódottan hallgatta.
– Persze, ez nem minden – folytatta a nénike. – A szivárvány ettől még egy csoda. Olyan csoda, ami titkot rejt.
– Milyen titkot?
– A természet titkát, amelyet csak akkor fedezhetsz fel, ha nyitott szemmel jársz, ha nem csak nézel, látsz is.
– És mi ez a titok? – sürgette a kisfiú.
– A titok nem más, mint az élet maga – szolgált magyarázattal. – Az élet minden formája és megnyilvánulása. Az élet, amelyet a természet ad nekünk, és amelynek mi magunk is a részei vagyunk. Az élet épp olyan színes, mint a szivárvány, melynek nyoma mindenhol ott van. A piros a paradicsomon, az almán és a kakas taréján, a sárga a kukoricán, a napos csibe pelyhén meg a liba csőrén, a zöld a leveleken, a szöcskén és a gyíkok bőrén, a kék a madarak tollán, a szilván, vagy a te szemed bogarán, lila a padlizsán, az áfonya meg a futrinka páncélja… Megannyi csoda mind, egy-egy szeletkéje a szivárványnak!
A fiú ámulattal hallgatta, főleg, hogy benne is van a szivárványból, így az neki is része.
– Téged a színek hívtak, miattuk keltél útra. A szivárványt kerested és meg is találtad. Itt van! – bökött az asszony a tarka szoknyájára, amin a fiú ült. – Meg itten, ott, és amott – mutatott körbe a kunyhó előtti réten pompázó ezernyi virágra, egy röppenő rózsabogárra, a környező fákra… – Most nézd meg, magad honnan jöttél!
A fiú a város felé tekintett, ahol mindebből semminek se volt nyoma. Szürke tömb volt csupán, holt anyag, akár a csontok halma. Színesebb volt felette az ég kékje, a felhőkön visszatükröződő lefelé araszoló nap vöröse, a távoli hegyek bíbora, még az idevezető földes út sárgásbarna pora is, mint a város masszája. Az otthona. Ezen elszontyolodott.
– Ó, ne csüggedj, gyermekem! – vidította máris az asszony. – A világ annál sokkalta hatalmasabb hely, mint amit eddig megismertél belőle. Igaz, kelések csúfítják, de gyógyítja magát. És te már tudod a titkot, hogy ne csak a rútságát lásd. A szivárvány ott ragyog mindőnkben. Bennem, benned, a szüleidben és a barátaidban… Most pedig eridj! – dobbantott a sarkával megugrasztva a lurkót az ölében. – Már biztosan hiányolnak a tieid. Ott a helyed, ám ide bármikor visszatalálsz – engedte útjára.
– Viszont látásra! – búcsúzott a kisfiú illedelmesen és megindult a mezőn át vissza, amerről jött, a városba. Hátrapillantva kereste a szivárványt, ami idecsalta, de annak már nem volt nyoma, mégsem szomorkodott. Mert tudta, hol van. Feloldódott a fákban, a virágokban, a rovarokban és a madarakban, minden élőben, köztük benne is.
