1. látomás
(a visszatérés álma)
fiam belép az ajtón,
magával hozza féltett titkait.
nyelve hegyén tévelygő szavak,
tekintetében apró bűntudat.
arcáról halkan lehull a sötét,
ugrálunk az ég kalapja alatt,
nevetés trillái töltik be a teret.
a rózsák nyílni kezdenek,
madarak köröznek
alabástrom-fényben.
de az aranyszínű nap szürkévé fakul,
a pipacsok vércseppekké válnak.
fordul a múlt,
visszainteget,
s megzörgetve fáradt szívemet
árnyékát is elviszi a szél.
2. fiam sosem
(a hiány felismerése)
fiam sosem nő nagyobbra,
nem lesz öregebb,
nem hallja altatódalom
a holt lombok felett
s a szél sóhajtását,
mely halk suttogással
siklik át a fákon.
nem érez sem nyarat,
sem jeges hideget,
szerelmet sem,
mi dermedt csendben
melegítené.
nem hallja hangomat,
melynek mélyülnek húrjai,
nem érzi ölelésemet,
sem ajkam melegét.
az anyáét,
ki már nem vagyok.
3. niobé gyermekei
(az anyák csöndje)
anyákra gondolok
akiket felébreszt a hajnal
hallják a falak mögötti morajt
a véraláfutásos ég alatt
széthasad a világ
anyákra gondolok
kik rettegve keresik
fiaik nevét a listákon
akik nem jöttek haza
nem léptek be a kapun
hideg maradt a kilincs
anyákra gondolok
akiket nem győzelem hajt
csak egy hang
egy mosoly emléke
küszöbön ülnek
fényképet szorítva
mely tanúja volt
nevetésnek
örömnek
most vállukra hull
a vissza nem térők csöndje
anyákra gondolok
akik nem sírnak
mert az idő cementjében
niobe-könnyeik kővé váltak
fájdalmuk örökre megkötött
anyákra gondolok
akik nem tiltakoznak
nem gyászolják a fronton elveszítetteket
a politika arctalan halottait
nem reszketnek megsebesült fiaikért
mert emberhúst esznek már
akár a harctér maga
hamis pénz képe vezeti őket
nem a bölcsődalt éneklő száj
mely testével védte a gyermeket
szégyenkezem
mert néhány anyai szó
a halál prókátora lett
